„Marx úr nézete szerint a munkabér csak annak a munkaidőnek a fizetségét képviseli, melynek folyamán a munkás valóban saját létezésének lehetővé tételéért tevékenykedik. Ehhez pedig kevesebb számú óra elég; a gyakran hosszúra nyújtott munkanap egész többi része többletet szolgáltat, amelyben szerzőnk úgynevezett »értéktöbblete«, vagy a közérvényű nyelven szólva, a tőkenyereség foglaltatik. Eltekintve a termelés valamilyen fokán már a munkaeszközökben és idevonatkozó nyersanyagokban foglalt munkaidőtől, a munkanapnak ez a többlete a tőkés vállalkozó részesedése. A mun- kanap kiterjesztése eszerint a tőkés javára szolgáló tiszta kisajtolási nyereség.”

Dühring úr szerint tehát a marxi értéktöbblet semmi más, mint amit a közérvényű nyelven tőkenyereségnek vagy profitnak neveznek. Hallgassuk meg magát Marxot. A „Tőke” 195. oldalán¹ az értéktöbbletet a szó után zárójelbe tett „kamat, profit, járadék” szavak magyarázzák. A 210. oldalon² Marx egy példát hoz, melyben egy 71 shillingnyi értéktöbbletösszeg a különböző elosztási formáiban jelenik meg: tized, helyi és állami adók 21 shilling, földjáradék 28 shilling, a bérlő profitja és kamat 22 shilling, összesen 71 shillingnyi összértéktöbblet.

Az 542. oldalon³ Marx az egyik fő hiányosságnak jelenti ki Ricardónál, hogy „nem tisztán ábrázolja az értéktöbbletet, azaz nem függetlenül különös formáitól, mint profit, földjáradék stb.”, és ennélfogva az értéktöbblet rátájának törvényeit közvetlenül összekeveri a profitráta törvényeivel; amivel szemben Marx bejelenti: „Később, ez írás harmadik könyvében ki fogom mutatni, hogy az értéktöbbletnek ugyanaz a rátája a legkülönbözőbb profitrátákban és az értéktöbbletnek különböző rátái, meghatározott körülmények között, ugyanabban a profitrátában fejeződhetnek ki.”⁴ Az 587. oldalon⁵ ezt mondja: „A tőkés, aki az értéktöbbletet termeli, azaz meg nem fizetett munkát közvetlenül a munkásokból kiszivattyúz és árukban rögzít, ennek az értéktöbbletnek első elsajátítója ugyan, de semmiképpen nem utolsó tulajdonosa. Utólag meg kell osztania ezt olyan tőkésekkel, akik a társadalmi termelés egészében más funkciókat végeznek, a földtulajdonossal stb. Az értéktöbblet ezért széthasad különböző részekre. Töredékei személyek különböző kategóriáinak jutnak és különböző, egymással szemben önálló formákat öltenek, mint profit, kamat, kereskedelmi nyereség, földjáradék stb. Az értéktöbbletnek ezeket az átváltozott formáit csak a harmadik könyvben tárgyalhatjuk.” És ugyanígy sok más helyen.

Világosabban senki sem fejezheti ki magát. Marx minden alkalommal felhívja a figyelmet arra, hogy értéktöbbletét semmiképpen sem szabad a profittal vagy tőkenyereséggel összecserélni, hogy ez utóbbi éppenséggel alformája, sőt igen gyakran csak törtrésze az értéktöbbletnek. Ha Dühring úr mégis azt állítja, hogy a marxi értéktöbblet „a közérvényű nyelven szólva a tőkenyereség”, és ha megállapított dolog, hogy Marx egész könyve az értéktöbblet körül forog, úgy csak két eset lehetséges: Vagy Dühring úrnak nincs meg a jobb tudomása, és akkor párját ritkító szemérmetlenség kell hozzá, hogy lerántson egy könyvet, melynek fő tartalmát nem ismeri. Vagy megvan a jobb tudomása, és akkor szándékos hamisítást követ el.

Tovább: „Az a mérges gyűlölet, amellyel Marx úr a kisajtolási ügylet emez elképzelésmódját űzi, nagyon is megérthető. De még hatalmasabb harag és a bérmunkára alapított gazdasági forma kizsákmányoló jellegének még teljesebb elismerése is lehetséges anélkül, hogy az ember elfogadná azt az elméleti fordulatot, mely a valamiféle értéktöbbletről szóló marxi tanban fejeződik ki.”

Marxnak e jószándékú, de téves elméleti fordulata mérges gyűlöletet idéz elő nála a kisajtolási ügylet ellen; a magán-valóan erkölcsös szenvedély a hamis „elméleti fordulat” következtében erkölcstelen kifejezést nyer, nemtelen gyűlöletben és alantas méregben tör napvilágra, míg Dühring úr végső és legszigorúbb tudományossága egy megfelelőleg nemes természetű erkölcsi szenvedélyben nyilvánul, a haragban, amely formáját tekintve is erkölcsös és a mérges gyűlöletnek ráadásul még mennyiségileg is felette áll: hatalmasabb harag. Mialatt Dühring úr ezt az önmaga felett érzett örömet átéli, nézzük meg, honnan származik ez a hatalmasabb harag.

„Felmerül ugyanis” — folytatja — „a kérdés, miképpen képesek a konkuráló vállalkozók a munka teljes termékét és ezzel együtt a többletterméket tartósan oly magasan a természetes előállítási költségek felett értékesíteni, ahogy azt a munkaórák többletének érintett aránya jelzi. Erre a marxi doktrínában nem található felelet, mégpedig abból az egyszerű okból nem, mert abban a kérdésnek még a felvetése sem lelhetett helyet. A zsoldmunkára alapított termelés luxusjellegével egyáltalán nem foglalkozott komolyan és a társadalmi berendezkedést annak kiszipolyozó pozícióival semmiképp nem ismerte fel a fehér rabszolgaság végső okának. Ellenkezőleg, szerinte a politikai-társadalmi területnek mindig a gazdaságiból kellett magyarázatát lelnie.”

Mármost a fent idézett helyekből láttuk, hogy Marx semmiképp nem állítja azt, hogy a többletterméket az ipari tőkés, aki ennek első elsajátítója, minden körülmények között átlagban teljes értékén adja el, amint Dühring úr itt előfeltételezi. Marx kifejezetten azt mondja, hogy a kereskedelmi nyereség is az értéktöbblet egy részét alkotja; ez pedig az adott előfeltevések mellett csak akkor lehetséges, ha a gyáros a termékét értéke alatt adja el a kereskedőnek és ezzel a zsákmány egy részesedését átengedi neki. Ahogy tehát itt fel van téve a kérdés, úgy csakugyan még a felvetése sem lelhetett helyet Marxnál. Racionálisan feltéve, a kérdés így hangzik: Miképp változik át az értéktöbblet a maga alformáivá: profittá, kamattá, kereskedelmi nyereséggé, földjáradékká stb.? És erre a kérdésre nézve Marx mindenesetre meg is ígéri, hogy a harmadik könyvben meg fogja oldani. Ha azonban Dühring úr nem várhat, amíg a „Tőke” második kötete megjelenik,82 addig is az első kötetben kellett volna valamivel pontosabban körülnéznie. Akkor, a már idézett helyeken kívül, pl. a 323. oldalon⁶ olvashatta volna, hogy Marx szerint a tőkés termelés immanens törvényei a tőkék külső mozgásában a konkurencia kényszertörvényeiként jutnak érvényre és ebben a formában jutnak mint hajtó indítékok az egyéni tőkés tudatába; hogy tehát a konkurencia tudományos elemzése csak akkor lehetséges, amikor a tőke belső természetét már megértették, éppúgy, ahogy az égitestek látszólagos mozgása csak annak számára érthető, aki valóságos, de érzékileg nem észlelhető mozgásukat ismeri; ezután Marx egy példán megmutatja, hogy egy meghatározott törvény, az értéktörvény, egy meghatározott esetben a konkurencián belül hogyan jelenik meg és fejti ki hajtóerejét. Dühring úr már ebből is kivehette volna, hogy az értéktöbblet elosztásánál a konkurencia főszerepet játszik, és némi elmélkedés mellett az első kötetben adott emez utalások valójában elégségesek ahhoz, hogy az értéktöbbletnek a maga alformáivá való átváltozását legalább általános körvonalaiban felismertessék.

Dühring úr számára azonban a konkurrencia éppen a megértés abszolút akadálya. Nem tudja megérteni, miképpen értékesíthetik a konkuráló vállalkozók a munka teljes termékét és ezzel együtt a többletterméket tartósan oly magasan a természetes előállítási költségek felett. Itt ismét a szokott „szigorúsággal” fejezi ki magát, amely valójában pongyolaság. Hiszen a többletterméknek mint olyannak Marxnál egyáltalán nincsenek előállítási költségei, a terméknek ama része ez, mely a tőkésnek semmibe sem kerül. Ha tehát a konkuráló vállalkozók a terméktöbbletet természetes előállítási költségén akarnák értékesíteni, egyszerűen ajándékba kellene adniuk. De ne időzzünk el ily „mikrologikus részleteknél”. Vajon a konkuráló vállalkozók nem értékesítik-e valójában naponként a munka termékét a természetes előállítási költségek felett? Dühring úr szerint a természetes előállítási költségek „a munka- vagy erőkiadásban” állnak, „és ezt viszont végső alapzataiban a táplálékráfordítással lehet mérni”; tehát a mai társadalomban a nyersanyagra, munkaeszközökre és munkabérre valóságosan ráfordított kiadásokból állnak, eltérően a „megvámolástól”, a profittól, a karddal a kézben kikényszerített felártól. Ám közismert dolog, hogy abban a társadalomban, amelyben élünk, a konkuráló vállalkozók áruikat nem a természetes előállítási költségeken értékesítik, hanem hozzászámítják és rendszerint meg is kapják az állítólagos hozzácsapást, a profitot. Az a kérdés, melyet Dühring úrnak, mint hitte, csak fel kell vetnie, hogy ezzel az egész marxi építményt széjjelfújja, miként néhai Józsué Jerikó falait,⁷ ez a kérdés tehát Dühring úr gazdasági elmélete számára is létezik. Lássuk, miképpen felel meg rá.

„A tőketulajdonnak” — mondja — „nincs gyakorlati értelme és nem értékesíthető, ha egyidejűleg nem foglalja magában az emberanyag feletti közvetett erőszakhatalmat. Ennek az erőszakhatalomnak a terméke a tőkenyereség, s ezért az utóbbinak a nagysága ennek az uralomgyakorlásnak a terjedelmétől és az intenzitásától fog függni [...] A tőkenyereség politikai és társadalmi intézmény, mely hatalmasabb hatású, mint a konkurencia. A vállalkozók e vonatkozásban mint rend cselekszenek és mindegyikük megtartja pozícióját. A tőkenyereség egy bizonyos mértéke a már uralkodó gazdaságfajta mellett szükségesség.”

Sajnos most még mindig nem tudjuk, hogyan képesek a konkuráló vállalkozók arra, hogy a munka termékét tartósan a természetes előállítási költségek felett értékesítsék. Lehetetlen, hogy Dühring úr oly kevésre tartsa közönségét, hogy azzal a szólammal lakassa jól: a tőkenyereség a konkurencia felett áll, mint annak idején a porosz király a törvény felett. Azokat a manővereket, melyek révén Poroszország királya a törvény feletti helyzetébe jutott, azokat ismerjük; azok a manőverek pedig, melyek segítségével a tőkenyereség odáig jut, hogy hatalmasabb legyen a konkurenciánál, ez az éppen, amit Dühring úrnak meg kell magyaráznia, és aminek megmagyarázását makacsul megtagadja tőlünk. Az sem fordít semmit a dolgon, ha mint mondja, a vállalkozók e vonatkozásban mint rend cselekszenek és eközben mindegyikük megtartja pozícióját. Talán csak nem kívánja, hogy puszta szóra elhiggyük neki, hogy egy bizonyos számú embernek csak mint rendnek kell cselekednie, hogy mindegyikük megtartsa pozícióját? A középkor céhtagjai, az 1789-es francia nemesek tudvalevőleg nagyon határozottan mint rend cselekedtek és mégis tönkrejutottak. A porosz hadsereg Jénánál szintén mint rend cselekedett, de ahelyett, hogy megtartotta volna pozícióját, éppenséggel meg kellett futamodnia, sőt utóbb részenként meg is adnia magát. Éppily kevéssé elégíthet ki bennünket annak bizonygatása, hogy a már uralkodó gazdaságfajta mellett a tőkenyereség egy bizonyos mértéke szükségesség; mert hiszen éppen arról van szó, hogy kimutassuk, miért is van ez így. Egyetlen lépéssel sem jutunk közelebb a célhoz, amikor Dühring úr ezt közli velünk:

„A tőke uralma a földuralomhoz kapcsolódva sarjadt ki. A jobbágyi mezőgazdasági munkások egy részét a városokban kézművesmunkássá és végül gyári anyaggá alakították át [...] A földjáradék után kialakult a tőkenyereség, mint a birtokjáradék egy második formája.”

Még ha ez állítás történelmi ferdeségétől eltekintünk is, akkor is még mindig puszta állítás marad és arra szorítkozik, hogy ismételten erősítgeti azt, amit éppen megmagyarázni és bebizonyítani kell. Nem juthatunk tehát más következtetésre, mint hogy Dühring úr képtelen megfelelni saját kérdésére: hogyan képesek a konkuráló vállalkozók a munka termékét tartósan a természetes előállítási költségek felett értékesíteni, azaz hogy képtelen megmagyarázni a profit keletkezését. Nem marad más hátra, mint hogy kereken dekretálja: a tőkenyereség az erőszak terméke, ami mindenesetre teljesen egybehangzik a dühringi társadalmi alkotmány 2. cikkelyével: Az erőszak eloszt. Ez persze igen szépen van mondva; de most „felmerül a kérdés”: Az erőszak eloszt, de — mit? Hiszen kell valami elosztanivalónak léteznie, különben még a legmindenhatóbb erőszakhatalom akár a legjobb akarattal sem oszthat el semmit. A nyereség, melyet a konkuráló vállalkozók zsebrevágnak, nagyon kézzelfogható és szilárd markolású valami. Az erőszak ezt elveheti, de létrehozni nem tudja. És ha Dühring úr makacsul megtagadja tőlünk a magyarázatot, hogy hogyan veszi el az erőszak a vállalkozói nyereséget, arra a kérdésre vonatkozólag meg éppen síri hallgatással felel, hogy honnan veszi el. Ahol semmi nincs, ott a császárnak, se semmi más erőszakhatalomnak nincs keresnivalója. Semmiből nem lesz semmi, nevezetesen profit sem. Ha a tőketulajdonnak nincs gyakorlati értelme és nem értékesíthető, amíg egyidejűleg nem foglalja magában az emberanyag feletti közvetett erőszakhatalmat, megintcsak felmerül a kérdés, először, hogy hogyan jutott a tőkegazdagság ehhez az erőszakhatalomhoz, mely kérdés a fent idézett néhány történelmi állítással koránt sincs elintézve; másodszor, hogy hogyan változik át ez az erőszakhatalom tőkeértékesítéssé, profittá, és harmadszor, hogy honnan veszi ezt a profitot.

Nyúlhatunk a dühringi gazdaságtanhoz, ahol akarunk, egy lépéssel sem jutunk előbbre. Valamennyi kedve ellenére való körülményre, profitra, talajjáradékra, éhbérre, munkásleigázásra egyetlen magyarázó szava van: az erőszak, és újra meg újra az erőszak, és Dühring úr „hatalmasabb haragja” is éppen az erőszakhatalom feletti haragban oldódik fel. Láttuk, először, hogy ez az erőszakra való hivatkozás üres kibúvó, a gazdasági területről politikai területre való átutalás, amely egyetlenegy gazdasági tényt sem képes megmagyarázni; és másodszor, hogy magának az erőszaknak a keletkezését magyarázat nélkül hagyja, amit igen bölcsen tesz, mivel különben arra az eredményre kellene jutnia, hogy minden társadalmi hatalomnak és minden politikai erőszaknak gazdasági előfeltételekben, a mindenkori társadalom történelmileg adott termelési és cseremódjában van az eredete.

Kíséreljük meg mégis, nem csikarhatunk-e ki a gazdaságtan kérlelhetetlen „mélyebb alapvetőjéből” a profitra vonatkozólag még néhány további felvilágosítást. Talán sikerül ez nekünk, ha a munkabér tárgyalásánál fogunk hozzá. Itt a 158. oldalon ez áll:

„A munkabér a munkaerő fenntartására való zsold és mindenekelőtt csak mint talajjáradék és tőkenyereség számára szolgáló alapzat jön tekintetbe. Hogy az itt uralkodó viszonyokat egészen határozottan felderítsük, gondoljunk el földjáradékot és azután tőkenyereséget is először történelmileg munkabér nélkül, tehát a rabszolgaság vagy a jobbágyság alapzatán [...] Hogy a rabszolgát vagy jobbágyot, vagy pedig a bérmunkást kell-e fenntartani, az csak a termelési költségek ráterhelésének mikéntjében alapoz meg különbséget. A munkaerő kihasználása révén elért tiszta hozadék minden esetben a munkáltató jövedelme. [...] Látjuk tehát, hogy [...] nevezetesen az a fő ellentét, melynek folytán az egyik oldalon valamilyen fajta birtokjáradék, a másik oldalon pedig a birtoktalan zsoldmunka áll, nem található meg az ellentét tagjainak kizárólag egyikében, hanem mindig csakis mindkettőben egyidejűleg.” A birtokjáradék pedig, mint a 188. oldalon megtudjuk, közös kifejezés a földjáradékra és a tőkenyereségre. Továbbá a 174. oldalon ez olvasható: „A tőkenyereség jellege: a munkaerő hozadéka legfőbb részének elsajátítása. A valamely alakban közvetlenül vagy közvetve alávetett munka korrelátuma nélkül a tőkenyereség nem gondolható el.” És a 183. oldalon: A munkabér „minden körülmények közt nem egyéb, mint zsold, melynek révén általánosságban a munkás fenntartásának és szaporodási lehetőségének biztosítva kell lennie”. És végül a 195. oldalon: „Ami a birtokjáradéknak jut, azt a munkabérnek kell elvesztenie, és megfordítva, ami az általános teljesítőképességből” (!) „a munkának jut, azt a birtokjövedelmekből kell elvonni.”

Dühring úr egyik meglepetésből a másikba ejt bennünket. Az értékelméletben és a rákövetkező fejezetekben a konkurenciáról szóló tanig, ezt bezárólag, tehát az 1. oldaltól a 155. oldalig, az áruárak vagy értékek megoszlottak először a természetes előállítási költségekre vagy a termelési értékre, azaz nyersanyagra, munkaeszközökre és munkabérre fordított kiadásokra, és másodszor a felárra vagy elosztási értékre, a monopolista-osztály javára karddal a kézben kikényszerített megadóztatásra; olyan felárra, amely, mint láttuk, a valóságban mit sem tudott változtatni a gazdagság elosztásán, mivelhogy egyik kezével vissza kellett adnia azt, amit a másikkal elvett, és amely azonfelül — amennyire eredetéről és tartalmáról Dühring úr felvilágosítást ad — semmiből állt elő és ennélfogva semmiből is állt. A következő két fejezetben, amelyek a jövedelemfajtákról szólnak, tehát a 156. oldaltól a 217. oldalig, felárról szó sem esik többé. Ehelyett minden munkatermék, tehát minden áru értéke most megoszlik a következő két részre: először a termelési költségekre, melyekbe a kifizetett munkabér is belefoglaltatik, és másodszor „a munkaerő kihasználása révén elért tiszta hozadékra”, mely a munkáltató jövedelmét alkotja. És ennek a tiszta hozadéknak egészen ismert, semmiféle tetoválással vagy mázolóművészettel el nem kendőzhető arculata van. „Hogy az itt uralkodó viszonyokat egészen határozottan felderítsük”, gondolja el az olvasó a Dühring úrból imént idézett helyeket nyomtatásban, szemben a Marxból a többletmunkáról, többlettermékről és értéktöbbletről szóló korábban idézett helyekkel, és azt fogja találni, hogy Dühring úr itt a „Tőké”-t a maga módja szerint egyenesen kimásolja.

A többletmunkát valamely formában, legyen az rabszolgaság, jobbágyság vagy bérmunka, Dühring úr elismeri minden eddigi uralkodó osztály jövedelmeinek forrásaként; vette pedig ezt a többször idézett helyről: „Tőke”, 227. old.:102 A tőke a többletmunkát nem feltalálta stb. — És a „tiszta hozadék”, amely „a munkáltató jövedelmét” alkotja, mi más ez, mint a munkatermék többlete a munkabér felett, amely utóbbinak Dühring úrnál is, annak ellenére, hogy egész felesleges módon zsold mezébe van öltöztetve, általánosságban a munkás fenntartását és szaporodási lehetőségét kell biztosítania? Miképp mehet végbe a „munkaerő hozadéka legfőbb részének elsajátítása” másként, mint azáltal, hogy a tőkés, mint Marxnál, a munkásból több munkát présel ki, mint amennyi a munkás által elfogyasztott létfenntartási eszközök újratermeléséhez szükséges, azaz azáltal, hogy a tőkés a munkást hosszabb ideig dolgoztatja, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy pótolja a munkásnak fizetett munkabér értékét? Tehát a munkanap meghosszabbítása a munkás létfenntartási eszközeinek újratermeléséhez szükséges időn túl, marxi többletmunka — ez és nem más búvik meg Dühring úr „munkaerő-kihasználása” alatt; és a munkáltató „tiszta hozadéka” mi egyébben juthat kifejezésre, mint a marxi többlettermékben és értéktöbbletben? És mi másban, mint nem-egzakt fogalmazásában különbözik a dühringi birtokjáradék a marxi értéktöbblettől? A „birtokjáradék” nevet Dühring úr egyébként Rodbertustól vette át, aki a talajjáradékot és a tőkejáradékot vagy tőkenyereséget már a járadék közös kifejezése alatt foglalta össze, úgyhogy Dühring úrnak csak a „birtok”-ot kellett hozzátennie.⁸ És hogy a plágiumot illetően semmi kétség ne maradjon, Dühring úr a Marx által a 15. fejezetben (a „Tőke” 539. skk. oldala⁹) a munkaerő árának és az értéktöbbletnek a nagyságváltozásáról kifejtett törvényeket a maga módja szerint úgy foglalja össze, hogy ami a birtokjáradéknak jut, azt a munkabérnek kell elveszítenie, és megfordítva; s ezzel a tartalmas marxi egyedi törvényeket tartalmatlan tautológiára redukálja, mert magától értetődik, hogy egy adott, két részre szétváló nagyságnak az egyik része nem növekedhetik anélkül, hogy a másik ne csökkenne. És ilyenképpen Dühring úrnak sikerült a marxi eszmék elsajátítását olyan módon végrehajtania, hogy az „egzakt diszciplínák értelmében vett végső és legszigorúbb tudományosság”, mely a marxi fejtegetésben mindenesetre megvan, teljesen veszendőbe megy.

Kénytelenek vagyunk hát feltételezni, hogy az a feltűnő ricsaj, amit Dühring úr a „Kritische Geschichté”-ben a „Tőke” körül csap, és jelesül az a por, amit felver ama hírneves kérdéssel, mely az értéktöbbletnél merül fel, és melyet jobb lett volna kérdezetlenül hagynia, mivelhogy maga nem tudja megválaszolni — hogy mindez csak hadicsel, ravasz manőver, hogy ezzel álcázza a durva plágiumot, amelyet a „Kursus”-ban Marxon elkövet. Dühring úrnak csakugyan minden oka megvolt rá, hogy olvasóit óva intse „a Marx úr által Tőkének nevezett gubanccal” való foglalkozástól, a történelmi és logikai fantasztika fattyúivadékaitól, a hegeli zűrzavaros ködképzetektől és mesebeszédektől stb. Vénuszt, akitől e hűséges Eckart¹⁰ a német ifjúságot inti, saját használatra suttyomban már biztonságba menekítette a marxi tilosból. Gratuláljunk neki ehhez a marxi munkaerő kihasználása révén elért tiszta hozadékhoz és ahhoz a sajátságos fényhez, melyet a marxi értéktöbbletnek birtokjáradék név alatt megtörtént annexiója annak a makacs, mert két kiadásban megismételt, hamis állításának indítékaira vet, mintha Marx értéktöbbleten csak a profitot vagy tőkenyereséget értené. S így Dühring úr teljesítményeit Dühring úr következő szavaival kell jellemeznünk:

Dühring „úr nézete szerint a munkabér csak annak a munka-időnek a fizetségét képviseli, melynek folyamán a munkás valóban saját létezése lehetővé tételéért tevékenykedik. Ehhez pedig kevesebb számú óra elég; a gyakran hosszúra nyújtott munkanap egész többi része többletet szolgáltat, amelyben szerzőnk úgynevezett” birtokjáradéka [...] „foglaltatik. Eltekintve a termelés valamilyen fokán már a munkaeszközökben és idevonatkozó nyersanyagokban foglalt munkaidőtől, a munkanapnak ez a többlete a tőkés vállalkozó részesedése. A munkanap kiterjesztése eszerint a tőkés javára szolgáló tiszta kisajtelási nyereség. Az a mérges gyűlölet, amellyel” Dühring „úr a kisajtolási ügylet emez elképzelésmódját űzi, nagyon is megérthető”... Kevésbé megérthető ellenben az, hogy miből fogja most már meríteni a maga „hatalmasabb haragját”?

¹ Marx: „A tőke”, I. könyv, 6. fej.
²Uo., 7. fej. 1.
³Uo., 15. fej. A. [a későbbi tagolásban: I.]
⁴Uo.
⁵Uo.
⁶Uo., 10. fej.
⁷V. ö. Biblia. Józsué 6. rész.
⁸[Jegyzet:] Sőt még azt sem. Rodbertus azt mondja („Soziale Briefe”, 2. levél, 59. old.): „Járadék e szerint az elmélet” (az övé) „szerint minden jövedelem, melyet saját munka nélkül, csupáncsak Valamely birtok alapján húznak.”
⁹Marx: „A tőke”, I. könyv
¹⁰A hűséges Eckart (vagy Eckehart) — középkori német mondák alakja, a megbízható és önfeláldozó őrző típusa.

Következő rész: IX. A gazdaság természeti törvényei. Földjáradék.

Tartalomjegyzék