Eddig a legjobb akarattal sem tudtuk felfedezni, hogy jön Dühring úr ahhoz, hogy a gazdaságtan területén

„egy új, nemhogy csupán a korszakot kielégítő, hanem a korszak számára mértékadó rendszer igényével lépjen fel”.

Amit azonban az erőszakelméletnél, az értéknél és tőkénél meglátni nem tudtunk, talán az napnál világosabban szemünkbe szökik a Dühring úr által felállított „népgazdasági természeti törvények” szemügyrevételénél. Mert — miként szokott újdonságával és élességével magát kifejezi —

„a magasabb tudományosság diadala abban áll, hogy a mintegy nyugvó anyag puszta leírásain és beosztásain túl eljusson az eleven, az alkotást megvilágító belátásokhoz. Ezért a törvények megismerése a legtökéletesebb megismerés; mert ez megmutatja nekünk, miképpen szabja meg az egyik folyamat a másikat”.

Mindjárt az első természeti törvényét minden gazdaságnak sajátlag Dühring úr fedezte fel.

Adam Smith „furcsamód nemcsak nem állította élre minden gazdasági fejlődések legfontosabb tényezőjét, hanem teljesen mellőzte is ennek külön megformulázását és ilyen módon önkéntelenül alárendelt szerepre alacsonyította le azt a hatalmat, amely a modern európai fejlődésre rányomta bélyegét”.

Ez az „alaptörvény, melyet élre kell állítani, az ember természetileg adott gazdasági ereje technikai felszerelésének, sőt azt lehetne mondani, felfegyverzésének törvénye”.

Ez a Dühring úr által felfedezett „alapvető törvény” a következőképpen hangzik:

1. sz. törvény. „A gazdasági eszközök, a természeti segélyforrások és az emberi erő termelékenységét találmányok és felfedezések fokozzák.”

Álmélkodunk. Dühring úr egészen úgy bánik velünk, mint Molière tréfacsmálója az újdonsült nemessel, akivel azt az újdonságot közli, hogy egész életében prózát beszélt, anélkül, hogy tudta volna.¹ Hogy találmányok és felfedezések némely esetben fokozzák a munka termelőerejét (nagyon sok esetben azonban mégsem, ahogy ezt a világ valamennyi szabadalmi hivatalának tömeges irattári papiroshulladéka bizonyítja), azt réges-rég tudtuk; de hogy ez az ősrégi trivialitás az egész gazdaságtan alapvető törvénye — ezt a felvilágosítást Dühring úrnak köszönjük. Ha „a magasabb tudományosság diadala” a gazdaságtanban, miként a filozófiában is, csak abban áll, hogy akármelyik közhelynek valami hangzatos nevet adjunk, hogy természeti törvénynek, sőt alapvető törvénynek kürtöljük ki, akkor a tudomány „mélyebb alapvetése” és forradalmasítása valójában mindenki számára, még a berlini „Volkszeitung”² szerkesztősége számára is lehetségessé válik.

Akkor „teljes szigorúsággal” kénytelenek volnánk Dühring úrnak Platónra vonatkozó következő ítéletét magára Dühring úrra alkalmazni:

„Ha pedig ilyesvalami nemzetgazdaságtani bölcsesség, akkor a” kritikai alapvetések³ „szerzője osztozik e bölcsességben minden olyan személlyel, akinek alkalma nyílott arra, hogy egyáltalában valamit gondoljon” — sőt akár csak fecsegjen is — „arról, ami kézenfekvő.”

Ha például azt mondjuk: az állatok esznek, akkor ártatlanságunkban nagy szót mondunk ki nyugodt hangon34; mert csak azt kell mondanunk, hogy minden állati élet alapvető törvénye az evés, és forradalmasítottuk az egész zoológiát.

2. sz. törvény. A munka megosztása: „A foglalkozási ágak széthasadása és a tevékenységek szétbontása emeli a munka termelékenységét.”

Amennyiben ez helyes, annyiban Adam Smith óta ugyancsak közhely. Hogy mennyiben helyes, az megmutatkozik majd a harmadik szakaszban.

3. sz. törvény. „Távolság és szállítás azok a fő okok, amelyek a termelő erők összeműködését gátolják és előmozdítják.”

4. sz. törvény. „Az ipari államnak hasonlíthatatlanul több a népesedési kapacitása, mint a földművelő államnak.”

5. sz. törvény. „A gazdaságban semmi sem történik anyagi érdek nélkül.”

Ezek azok a „természeti törvények”, amelyekre Dühring úr a maga új gazdaságtanát alapozza. Hű marad a filozófiában már bemutatott módszeréhez. Egy pár, olykor méghozzá ferdén kifejezett, vigasztalanul megkopott magátólértetődőség képezi az axiómákat, melyek bizonyításra nem szorulnak, az alapvető tételeket, a természeti törvényeket a gazdaságtanban is. Azzal az ürüggyel, hogy kifejti e törvények tartalmát, melyeknek nincs is tartalmuk, felhasználja az alkalmat terjengős gazdaságtani szószátyárkodásra azokról a különféle témákról, melyeknek nevei ezekben az állítólagos törvényekben előfordulnak, tehát találmányokról, munkamegosztásról, szállítóeszközökről, népességről, érdekről, konkurrenciáról stb., s e szószátyárkodás lapos köznapiasságát csak orákulumi nagyotmondások fűszerezik és hellyel-közzel egy-egy ferde felfogás vagy fontoskodó spekulálgatás mindenféle kazuisztikus szubtilitásokról. Azután végül elérkezünk a talajjáradékhoz, tőkenyereséghez és munkabérhez, s minthogy az eddigiekben csak a két utóbbi elsajátítási formát tárgyaltuk, vegyük itt még végezetül röviden vizsgálat alá a foldjáradék dühringi felfogását.

Figyelmen kívül hagyjuk itt mindazokat a pontokat, amelyekben Dühring úr az elődjét, Careyt másolja csupán; nem Careyvel van dolgunk, az sem feladatunk, hogy a földjáradék ricardoi felfogását Carey ferdítéseivel és badarságaival szemben megvédjük. Mi csupán Dühring úrral törődünk, pedig a földjáradékot úgy definiálja, hogy ez „az a jövedelem, melyet a tulajdonos mint olyan a földből húz”. A földjáradék gazdaságtani fogalmát, melyet Dühring úrnak meg kell magyaráznia, rövid úton lefordítja jogi nyelvre, úgyhogy nem vagyunk okosabbak, mint annak előtte. Mélyebb alapvetőnknek ennélfogva, ha tetszik, ha nem, további fejtegetésekbe kell bocsátkoznia, összehasonlítja mármost a szántóbirtoknak egy bérlő részére történő bérbeadását a tőkének egy vállalkozó részére történő kikölcsönzésével, de hamarosan úgy találja, hogy a hasonlat — mint olyik másik — sántít.

Mert, mondja ő, „ha az analógiát tovább akarnánk követni, akkor a nyereségnek, mely a talajjáradék lefizetése után a bérlőnek megmarad, meg kellene felelnie a tőkenyereség ama maradékának, mely a kamatok levonása után a vállalkozónak jut, aki a tőkével gazdálkodik. De nem szoktuk meg, hogy a bérlői nyereségeket főjövedelmeknek és a földjáradékot csak maradéknak tekintsük [...] Bizonyíték a felfogás e különbözőségére az a tény, hogy a talajjáradékról szóló tanban nem tüntetik ki külön az öngazdálkodás esetét és nem helyeznek különleges súlyt a bérlet formájában és az öngazdálkodásilag létrehozott járadék közötti nagyságkülönbözetre. Legalábbis senki nem érezte magát indíttatva arra, hogy az öngazdálkodásból eredő járadékot olymódon szétbontva gondolja el, hogy az egyik alkotórész mintegy a földbirtok kamatát, a másik pedig a vállalkozás többletnyereségét képviselné. Úgy látszik, hogy a saját tőkétől eltekintve, amelyet a bérlő alkalmazásba vesz, az speciális nyereségét többnyire egyfajta munkabérnek tartják. De meggondolandó erről bármit is állítani akarnunk, mert a kérdést ebben a határozottságban felszínre sem hozták. Mindenütt, ahol nagyobb gazdaságokról van szó, könnyűszerrel belátható, hogy a sajátosan bérlői nyereséget semmiképp sem lehet munkabér számba venni. Ez a nyereség ugyanis maga is a falusi munkaerővel szembeni ellentéten nyugszik, melynek kihasználása egyedül teszi lehetővé ezt a jövedelemfajtát. Nyilvánvalóan a járadéknak egy darabja az, ami a bérlő kezében marad, és aminek révén megrövidítik a teljes járadékot, melyet a tulajdonos általi gazdálkodás esetén elérnének.”

A talajjáradékról szóló elmélet a gazdaságtannak egy sajátosan angol darabja és annak is kellett lennie, mert csak Angliában állt fenn olyan termelési mód, amelynél a járadék profittól és kamattól ténylegesen is elvált.

Angliában tudvalevőleg nagy földbirtok és nagybani mezőgazdaság uralkodik. A földtulajdonosok nagy, sokszor igen nagy szántóbirtokokban adják bérbe földjeiket bérlőknek, akik el vannak látva elegendő tőkével a rajtuk való gazdálkodáshoz és nem maguk dolgoznak, mint a mi parasztjaink, hanem, mint igazi tőkés vállalkozók, cselédség és napszámosok munkáját használják fel. Itt előttünk van tehát a polgári társadalom három osztálya és a mindegyikükre sajátságos jövedelem: a földtulajdonos, aki a földjáradékot, a tőkés, aki a profitot, és a munkás, aki a munkabért húzza. Soha egyetlen angol közgazdásznak sem jutott eszébe, hogy a bérlő nyereségét — ahogy ez Dühring úrnak úgy látszik — egyfajta munkabérnek tartsa; még kevésbé lehetett számára meggondolandó azt állítani, hogy a bérlő profitja az, aminek elvitathatatlanul, szemmelláthatóan és kézzelfoghatóan mutatkozik, tudniillik tőkeprofit. Egyenesen nevetséges, amikor Dühring úr azt állítja, hogy azt a kérdést, mi is tulajdonképpen a bérlő nyeresége, ebben a határozottságban felszínre sem hozták. Angliában ezt a kérdést még csak felszínre sem kell hozni, a kérdés is, a felelet is régóta felszínen van magukban a tényekben, és Adam Smith óta soha kétség efelől nem állt fenn.

Az öngazdálkodás esete, ahogy Dühring úr nevezi, vagy jobbanmondva az intézők által a földtulajdonos számlájára folytatott gazdálkodás esete, ahogy ez Németországban a valóságban nagyobbrészt történik, mit sem változtat a dolgon. Ha a földtulajdonos a tőkét is szolgáltatja és saját számlájára gazdálkodtál, akkor a földjáradékon kívül még a tőkeprofitot is zsebrevágja, ahogy ez a mai termelési mód szerint magától értetődik és nem is lehet másként. És ha Dühring úr azt állítja, hogy ez ideig senki nem érezte magát indíttatva arra, hogy az Öngazdálkodásból eredő járadékot (jobbanmondva jövedelmet) szétbontva gondolja el, akkor ez egyszerűen nem igaz és a legjobb esetben is csak megint a saját tudatlanságát bizonyítja. Például:

„Azt a jövedelmet, mely a munkából származik, bérnek nevezik. Azt, melyet a tőkéből származtat az a személy, aki [...] alkalmazza, profitnak nevezik [...] Azt a jövedelmet, amely kizárólag a földből ered, járadéknak nevezik és a földtulajdonosé [...] Ha e három különböző fajta jövedelem különböző személyeké, akkor könnyű őket megkülönböztetni; de ha ugyanazé, akkor olykor összezavarják egyiket a másikkal, legalábbis a köznapi nyelvben. Egy földesúrnak, aki saját birtoka egy részén maga gazdálkodik, a gazdálkodási költségek kifizetése után meg kell kapnia mind a földtulajdonos járadékát, mind a bérlő profitját. Hajlik majd azonban arra, hogy egész nyereségét profitnak nevezze és így a járadékot összezavarja a profittal, legalábbis a köznapi nyelvben. Észak-amerikai és nyugat-indiai ültetvényeseink nagyobb része ebben a helyzetben van. Ők nagyobb részükben saját birtokaikat művelik, és ennek megfelelően ritkán hallunk egy ültetvény járadékáról, de gyakran a profitjáról”, amelyet hoz... „Egy kertész, aki saját két kezével műveli saját kertjét, saját személyében [...] földtulajdonos, bérlő és munkás [...] Terméke ennélfogva meg kell hogy fizesse neki az elsőnek a járadékát, a másodiknak a profitját és a harmadiknak a bérét. Mégis az egészet közönségesen a munkája gyümölcsének tekintik. A járadékot és a profitot ebben az esetben összezavarják a bérrel.”

Ez a hely Adam Smith első könyvének VI. fejezetéből való.⁴ Az öngazdálkodás esetét tehát már száz évvel ezelőtt megvizsgálták, és az aggályosságok és bizonytalanságok, melyek itt Dühring urat annyira búsítják, csupáncsak saját tudatlanságából fakadnak.

Végül is merész vágással menekszik zavarából: A bérlő nyeresége a „falusi munkaerő” kizsákmányolásán nyugszik és ennélfogva nyilvánvalóan „a járadéknak egy darabja”, amivel „megrövidítik” a „teljes járadékot”, melynek tulajdonképpen a földtulajdonos zsebébe kellene folynia. Ezzel két dolgot tudunk meg. Először azt, hogy a bérlő a földtulajdonos járadékát „megrövidíti”, úgyhogy tehát Dühring úrnál nem a bérlő az, aki járadékot fizet a földtulajdonosnak, amint ezt idáig elképzelték, hanem a földtulajdonos az, aki járadékot fizet a bérlőnek — mindenesetre „alapjában sajátságos szemlélet”. És másodszor megtudjuk végre, hogy mit képzel el Dühring úr földjáradékon; tudniillik a falusi munkaerőnek a földművelésben való kizsákmányolásánál elért egész többletterméket. De minthogy ez a többlettermék az eddigi gazdaságtanban — netán egynéhány vulgáris közgazdász kivételével — szétesik földjáradékra és tőkeprofitra, meg kell állapítanunk, hogy Dühring úr a földjáradékról is „nem a közérvényű fogalmat teszi magáévá”.

Tehát a földjáradék és a tőkenyereség Dühring úr szerint csak abban különböznek, hogy az előbbit a földművelésben érik el, az utóbbit pedig az iparban vagy a kereskedelemben. Dühnng úr szükségszerűen jut el ehhez a kritikátlan és zavaros elképzelésmódhoz. Láttuk, hogy abból a „valódi történelmi felfogásból” indult ki, mely szerint a föld feletti uralom csak az ember feletti uralom révén van megalapozva. Mihelyt tehát szolgamunka valamely formája révén művelnek földet, többlet keletkezik a földesúr számára, és ez a többlet éppen a járadék, mint ahogy a munkaterméknek a munkabér feletti többlete az iparban a tőkenyereség.

„Ilyen módon világos, hogy a talajjáradék minden időben és mindenütt ott létezik tetemes mértékben, ahol a földművelést a munka alávetési formái valamelyikének révén űzik.”

A járadéknak mint a földművelésnél elért összes többletterméknek ennél az ábrázolásánál Dühring úr útját mármost keresztezi egyrészt az angol bérlői profit és másrészt ennek a többletterméknek innen átvett, az egész klasszikus gazdaságtanban érvényes megosztása földjáradékra és bérlői profitra, s ezzel a járadék tiszta szabatos megfogalmazása. Mit tesz Dühring úr? Úgy tesz, mintha a földművelési többletterméknek bérlői profitra és földjáradékra való beosztásáról, tehát a klasszikus gazdaságtan egész járadékelméletéről egy árva szót sem tudna; mintha az egész gazdaságtanban azt a kérdést, mi is tulajdonképpen a bérlői profit, „ebben a határozottságban” még nem is vetették volna fel; mintha egy teljesen felkutatatlan tárgyról lenne szó, melyről semmi sem ismeretes, csak látszat és aggályosságok. És a fatális Angliából, ahol a földművelés többletterméke bármiféle elméleti iskola minden közreműködése nélkül oly könyörtelenül szétoszlik alkotórészeire: földjáradékra és tőkeprofitra, elmenekül porosz Landrechtjének hőn szeretett érvényességi területére, ahol az öngazdálkodás teljes patriarchális virágjában áll, ahol „a földbirtokos járadékon földbirtokainak jövedelmeit érti” és a junker urak nézete a járadékról még azzal az igénnyel lép fel, hogy mértékadó legyen a tudomány számára, ahol tehát Dühring úr még remélheti, hogy járadékra és profitra vonatkozó fogalomzavarával valahogy elevickél, sőt hitelre talál legújabb felfedezése számára, mely szerint a földjáradékot nem a bérlő fizeti a földtulajdonosnak, hanem a földtulajdonos a bérlőnek.

¹ V. о. Molière: „Le bourgeois gentilhomme”. II. felv. 6. szín: „Hitemre, több mint negyven esztendeje beszélek prózában anélkül, hogy tudtam volna róla: s végtelenül hálás vagyok önnek, hogy tudtomra adta ezt.”
²„Volkszeitung” — német demokrata napilap, 1853-tól jelent meg Berlinben, F. Duncker kiadásában. Engels ezt írta róla (levelében Marxnak, 1860. szept. 15.): „Lehetetlen akár csak kézbe is venni, az unalmas kárálás és az okosságszátyár ízetlenség már ezer lépésről arcába bűzlik az embernek.”
³„Kritikai alapvetések” („Kritische Grundlegungen”) - célzás Dühring kedvelt kifejezésére és 1866-ban megjelent könyvének címére: „Kritische Grundlegung der Volkswirtschaftslehre”; Dühring hivatkozik erre a könyvére az itt idézett „Kritische Geschichte” bevezetésében. (Ezért nevezi Engels több helyütt magát Dühringet is „kritikai alapvetőnek”.)
⁴Smith: „Wealth of Nations”, I. kiad., I. köt. 63-65. old.

Következő rész: X. A „Kritische Geschichté“-ből

Tartalomjegyzék