„A tőkéről Marx úr mindenekelőtt nem teszi magáévá a közérvényű gazdaságtani fogalmat, amely szerint ez termelt termelési eszköz, hanem megkísérli, hogy valami speciálisabb, dialektikus-történelmi, a fogalmak és a történelem metamorfózis-játékába bekapcsolódó eszmét hajtson fel. A tőke, azt mondja, a pénzből hozza létre magát; azt mondja, történelmi fázist alkot, amely a XVI. századdal, tudniillik a világpiacnak erre az időre előfeltételezett kezdeteivel indul. Nyilvánvalóan mármost az ilyen fogalom-formulázás mellett veszendőbe megy a népgazdasági elemzés élessége. Az ilyen vad koncepciókban, melyeknek félig történelmieknek és félig logikaiaknak kellene lenniök, de valójában csak történelmi és logikai fantasztika fattyúivadékai, az értelem megkülönböztetőképessége minden becsületes fogalomhasználattal egyetemben odavész” — és így megy a szájtépés egy teljes oldalon keresztül [...] „a tőkefogalom marxi jellemzésével a szigorú népgazdaságtanban csak zűrzavart lehet kelteni [...] hebehurgyaságok, melyeket mély logikai igazságoknak tüntetnek fel [...] az alapzatok ingatagsága” stb.

Tehát Marx szerint a tőke a XVI. század elején a pénzből hozta létre magát. Olyan ez, mintha azt akarnók mondani, hogy a fémpénz jó háromezer évvel ezelőtt a marhából hozta létre magát, merthogy azelőtt többek között a marha is teljesített pénzfunkciókat. Csak Dühring úr képes ilyen nyers és ferde kifejezési módra. Marxnál azoknak a gazdasági formáknak elemzése során, amelyeken belül az áruforgalom folyamata mozog, utolsó formaként adódik a pénz.

„Az áruforgalomnak ez az utolsó terméke a tőke első megjelenési formája. Történelmileg a tőke mindenütt legelőször a pénz formájában lép fel a földtulajdonnal szemben, mint pénzvagyon, kereskedőtőke és uzsoratőke [...] Ugyanez a történet naponta lejátszódik a szemünk előtt. Minden új tőke még ma is mint pénz lép első fokon a színre, azaz a piacra, árupiacra, munkapiacra vagy pénzpiacra, mint olyan pénz, amelynek meghatározott folyamatok útján tőkévé kell átváltoznia.”¹

Marx tehát ismét csak tényt állapít meg. Képtelen lévén arra, hogy e tényt megcáfolja, Dühring úr kiforgatja: A tőke a pénzből hozza létre magát!

Marx most tovább vizsgálja azokat a folyamatokat, melyek útján a pénz tőkévé változik át, és mindenekelőtt azt találja, hogy az a forma, amelyben a pénz mint tőke forog, a megfordítása annak a formának, amelyben a pénz mint általános áruegyenérték forog. Az egyszerű árubirtokos azért ad el, hogy vásároljon; eladja, amire nincs szüksége, s az így szerzett pénzen megvásárolja, amire szüksége van. Az induló tőkés eleve olyasmit vásárol, amire nincs neki magának szüksége; azért vásárol, hogy eladjon, mégpedig hogy drágábban adjon el, hogy az eredetileg a vételi ügyletbe dobott pénzértéket visszakapja egy pénznövekménnyel megszaporodva, és ezt a növekményt nevezi Marx értéktöbbletnek.

Honnan származik ez az értéktöbblet? Nem származhatik sem onnan, hogy a vásárló értékük alatt vásárolta az árukat, sem onnan, hogy az eladó értékük felett adta el őket. Mert mindkét esetben mindegyiküknek a nyereségei és veszteségei kölcsönösen kiegyenlítődnek, mivel mindegyik váltakozva vevő és eladó. Csalásból sem származhatik, mert a csalás gazdagabbá teheti ugyan az egyiket a másik rovására, de nem gyarapíthatja a kettő által együttesen birtokolt teljes összeget, tehát egyáltalában a forgalomban levő értékek összegét sem.

„Egy ország tőkésosztályának összessége nem szedheti rá önnönmagát.”²

És mégis azt találjuk, hogy minden ország tőkésosztályának összessége folyvást szemünk láttára gazdagszik, azáltal, hogy drágábban ad el, mint ahogy bevásárolt, azáltal, hogy értéktöbbletet sajátít el. Ott tartunk tehát, ahol az elején: Honnan származik ez az értéktöbblet? Ezt a kérdést kell megoldani, mégpedig tisztán gazdasági úton, minden becsapást, minden erőszak belekeverését kizárva — azt a kérdést: Miképpen lehetséges folyvást drágábban eladni, mint ahogy bevásároltak, még azon előfeltétel mellett is, hogy folyvást egyenlő értékeket cserélnek egyenlő értékekért?

E kérdés megoldása Marx művének legkorszakalkotóbb érdeme. Ez a megoldás fényes napvilágot vet olyan gazdasági területekre, ahol azelőtt szocialisták nem kevésbé, mint polgári közgazdászok, a legmélyebb sötétségben tapogatództak. Ettől kelteződik, eköré csoportosul a tudományos szocializmus.

A megoldás a következő. Annak a pénznek az értékmegnagyobbodása, amelynek tőkévé kell átalakulnia, nem mehet végbe e pénzen vagy származhatik a bevásárlásból, minthogy ez a pénz itt csak az áru árát realizálja, ez az ár pedig — minthogy előfeltételezzük, hogy egyenlő értékeket cserélnek — nem különbözik az áru értékétől. Az értékmegnagyobbodás azonban ugyanez okból nem eredhet az áru eladásából sem. A változásnak tehát az áruval kell történnie, amelyet megvásárolnak, de nem az értékével, minthogy értékén veszik meg és adják el, hanem használati értékével mint olyannal, azaz az értékváltozásnak az áru elhasználásából kell fakadnia.

„Ahhoz, hogy egy áru elhasználásából értéket húzzon ki, pénzbirtokosunknak olyan szerencsésnek kellene lennie, hogy [...] a piacon olyan árut fedezzen fel, amelynek [...] a használati értéke azzal a sajátságos tulajdonsággal rendelkezik, hogy érték forrása, s amelynek valóságos elhasználása tehát maga is munka tárgyiasulása, s ezért értékteremtés. És a pénzbirtokos készentalál a piacon egy ilyen sajátos árut — a munkaképességet, vagyis a munkaerőt.”³

Míg, amint láttuk, a munkának mint olyannak nem lehet értéke, semmi esetre sem áll így a dolog a munkaerővel. Ez értékre tesz szert, mihelyt áruvá válik, mint ahogy manapság ténylegesen áru, és ezt az értéket, „mint minden más áruét, ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő”⁴ határozza meg, azaz az a munkaidő, amely azon létfenntartási eszközök előállításához szükséges, melyekre a munkásnak a maga munkaképes állapotban való megtartásához és nemének fenntartásához szüksége van. Tegyük fel, hogy e létfenntartási eszközök napról napra hatórányi munkaidőt képviselnek. Induló tőkésünk, aki üzlete üzemeltetéséhez munkaerőt vásárol be, azaz bérbe fogad egy munkást, e munkásnak tehát munkaereje teljes napi értékét fizeti ki, ha olyan pénzösszeget fizet neki, amely ugyancsak hat munkaórát képvisel. Mihelyt a munkás mármost hat órát dolgozott az induló tőkés szolgálatában, teljes térítést nyújtott neki kiadásáért, a munkaerő megfizetett napi értékéért. Ezzel azonban a pénz nem változott volna át tőkévé, nem hozott volna létre értéktöbbletet. A munkaerő megvásárlójának ennélfogva egészen más is a nézete az általa kötött ügylet természetéről. Hogy csak hat munkaóra szükséges a munkás huszonnégy órán át való életbentartásához, az semmiképpen sem akadályozza meg a munkást abban, hogy tizenkét órát dolgozzék a huszonnégyből. A munkaerő értéke és a munkafolyamatban való értékesítése két különböző nagyság. A pénzbirtokos megfizette a munkaerő napi értékét, ennélfogva övé a munkaerőnek a nap folyamán való használata is, a naphosszat tartó munka. Hogy az érték, amelyet a munkaerő használata egy nap alatt megalkot, kétszer akkora, mint saját napi értéke, az különös szerencséje a vásárlónak, de az árucsere törvényei szerint semmiképpen sem jogtalanság az eladóval szemben. A munkás tehát a pénzbirtokosnak feltevésünk szerint naponta hat munkaóra értéktermékébe kerül, de naponta tizenkét munkaóra értéktermékét szolgáltatja neki. A különbözet a pénzbirtokos javára — hat óra meg nem fizetett többletmunka, olyan meg nem fizetett többlettermék, amelyben hat óra munkája testesül meg. A bűvészmutatvány kész. Az értéktöbblet létrejött, a pénz átváltozott tőkévé.

Amikor Marx ilyen módon kimutatta, hogyan keletkezik értéktöbblet, és hogyan keletkezhetik csakis értéktöbblet az áruk cseréjét szabályozó törvények uralma alatt, felfedte a mai tőkés termelési mód és a rajta nyugvó elsajátítási mód mechanizmusát, feltárta azt a kristálymagot, amely köré az egész mai társadalmi rend lerakodott.

A tőke ezen létrehozásának van azonban egy lényeges előfeltétele:

„Ahhoz, hogy pénzt tőkévé változtathasson, a pénzbirtokosnak [...] készen kell találnia az árupiacon a szabad munkást, aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként rendelkezik munkaereje mint a maga áruja felett, s hogy másrészt nincsenek más eladható árui, mentes és szabad minden dologtól, amely munkaereje megvalósításához szükséges.”⁵

De ez a viszony, egyfelől pénz- vagy árubirtokosok, másfelől saját munkaerejükön kívül semminek birtokosai között, nem természettörténeti, sem pedig minden történelmi időszakra nézve közös viszony, ez „nyilvánvalóan maga is egy megelőző történelmi fejlődés eredménye [...] a társadalmi termelés egy egész sor régebbi formációja pusztulásának terméke”⁶.

Mégpedig ez a szabad munkás a történelemben először tömegesen a XV. század végén és a XVI. század elején lép fel előttünk a feudális termelési mód felbomlása következtében. Ezzel azonban, és a világkereskedelem és világpiac ugyanettől a korszaktól kelteződő megteremtésével, adva volt az alapzat, amelyen a meglevő ingó gazdagság tömegének mindinkább tőkévé kell átváltoznia és a tőkés, értéktöbblet létrehozására irányuló termelési módnak mindinkább a kizárólagosan uralkodóvá válnia.

Eleddig Marx „vad koncepcióit” követtük, „történelmi és logikai fantasztika” e „fattyúivadékait”, melyeknél „az értelem megkülönböztetőképessége minden becsületes fogalomhasználattal egyetemben odavész”. Állítsuk e „hebehurgyaságokkal” immár szembe azokat a „mély logikai igazságokat” és azt az „exakt diszciplínák értelmében vett végső és legszigorúbb tudományosságot”, amit Dühring úr kínál nekünk.

Tehát a tőkéről Marx nem teszi magáévá „a közérvényű gazdaságtani fogalmat, amely szerint ez termelt termelési eszköz”; sőt azt mondja, hogy értékek valamely összege csak akkor változik át tőkévé, ha értékesül, azáltal, hogy értéktöbbletet hoz létre. És mit mond Dühring úr?

„A tőke gazdasági hatalmi eszközöknek egy törzse, mely a termelés továbbvitelére és az általános munkaerő gyümölcseiben való részesedések képzésére szolgál.”

Bármily orákulumilag és lomposan van is ez megint kifejezve, annyi mindenesetre biztos: a gazdasági hatalmi eszközöknek a törzse az örökkévalóságig továbbviheti a termelést, mégsem lesz Dühring úr saját szavai szerint tőkévé mindaddig, amíg nem képez „az általános munkaerő gyümölcseiben való részesedéseket”, azaz többletértéket vagy legalábbis többletterméket. Azt a bűnt tehát, amelyet Dühring úr Marxnak felró, hogy nem teszi magáévá a közérvényű gazdaságtani fogalmat a tőkéről, nemcsak hogy maga elköveti, hanem azonfelül még fellengző szólamokkal „rosszul leplezett” ügyetlen plágiumot is elkövet Marxon.

A 262. oldalon ugyanezt tovább fejtegeti:

„A társadalmi értelemben vett tőke” (és a nem társadalmi értelemben vett tőke felfedezése még Dühring úrra vár) „ugyanis sajátosan különbözik a tiszta termelési eszköztől; mert míg az utóbbi csak technikai jellegű és minden körülmények között szükséges, addig az előbbi kitűnik az elsajátításra és részesedésképzésre való társadalmi erejével. A társadalmi tőke persze nagyrészt nem más, mint a technikai termelési eszköz a maga társadalmi funkciójában; de ez az a funkció éppen, amelynek [...] el kell tűnnie.”

Ha meggondoljuk, hogy éppen Marx volt az, aki elsőnek emelte ki a „társadalmi funkciót”, amelynek révén egyedül válik egy értékösszeg tőkévé, akkor csakugyan

„a tárgy minden figyelmes szemlélője előtt hamarosan megállapítást nyer, hogy a tőkefogalom marxi jellemzésével csak zűrzavart lehet kelteni”

— de nem, mint Dühring úr véli, a szigorú népgazdaságtanban, hanem, mint az ábra mutatja, egyes-egyedül magának Dühring úrnak a fejében, aki a „Kritische Geschichté”-ben már elfelejtette, hogy a „Kursus”-ban mennyit bekebelezett a mondott tőkefogalomból.

Ámde Dühring úr nem elégszik meg azzal, hogy az tőkedefinícióját, bár „megtisztított” formában, Marxtól átveszi. Követnie kell őt „a fogalmak és a történelem metamorfózis-játékába” is, annak ellenére, hogy saját jobb felismerése szerint ebből nem sül ki egyéb, mint „vad koncepciók”, „hebehurgyaságok”, „az alapzatok ingatagsága” stb. Honnan származik a tőkének ez a „társadalmi funkciója”, amely képessé teszi arra, hogy idegen munka gyümölcseit elsajátítsa, és amely által egyedül különbözteti meg magát a puszta termelési eszköztől?

Ez, mondja Dühring úr, „nem a termelési eszközök természetén és azok technikai nélkülözhetetlenségén” nyugszik.

Történelmileg keletkezett tehát ez a funkció, és Dühring úr a 262. oldalon csak azt ismétli, amit már tízszer hallottunk, mikor keletkezését a két férfiú régismert kalandja révén magyarázza meg, akik közül az egyik a történelem kezdetén tőkévé változtatja át termelési eszközét, amikor a másikon erőszakot tesz. De nem elégedvén meg azzal, hogy annak a társadalmi funkciónak, amelynek révén egyedül válik egy értékösszeg tőkévé, történelmi kezdetet tulajdonít, Dühring úr történelmi véget is prófétál neki. Ez az a funkció „éppen, amelynek el kell tűnnie”. Egy olyan jelenséget, amely történelmileg keletkezett és történelmileg megint eltűnik, a közérvényű nyelven szólva „történelmi fázisnak” szoktak nevezni. Ilyenképpen a tőke történelmi fázis nem csupán Marxnál, hanem Dühring úrnál is, és rákényszerülünk ezért a következtetésre, hogy itt a jezsuiták közé keveredtünk. Ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz.⁷ Ha Marx mondja, hogy a tőke történelmi fázis, akkor az vad koncepció, történelmi és logikai fantasztika fattyúivadéka, amelynél a megkülönböztetőképesség minden becsületes fogalomhasználattal egyetemben odavész. Ha Dühring úr ábrázolja a tőkét ugyancsak történelmi fázisnak, akkor ez bizonyítéka a népgazdaságtani elemzés élességének és az egzakt diszciplínák értelmében vett végső és legszigorúbb tudományosságnak.

Miben különbözik mármost a dühringi tőkeelképzelés a marxitól?

„A tőke” — mondja Marx — „a többletmunkát nem feltalálta. Mindenütt, ahol a társadalom egy része a termelési eszközök monopóliumával rendelkezik, a munkásnak, akár szabad ember, akár nem, az önfenntartásához szükséges munkaidőhöz többletmunkaidőt kell hozzátennie, hogy a létfenntartási eszközöket megtermelje a termelési eszközök tulajdonosa számára.”⁸

Többletmunka, a munkás önfenntartásához szükséges időn felüli munka és e többletmunka termékének mások általi elsajátítása, a munka kizsákmányolása tehát közös minden eddigi társadalmi formában, amennyiben ezek osztályellentétekben mozogtak. De csak amikor e többletmunka terméke az értéktöbblet formáját ölti, amikor a termelési eszközök tulajdonosa a szabad munkást — a társadalmi béklyóktól szabad és saját birtoktól szabad munkást — a kizsákmányolás tárgyaként készentalálja magával szemben és őt áruk termelésének céljára zsákmányolja ki, csak akkor ölti a termelési eszköz, Marx szerint, a tőke sajátos jellegét. És ez nagy méretben csak a XV. század végétől és a XVI. század elejétől kezdve történt meg.

Dühring úr ellenben tőkének nyilvánítja a termelési eszközök minden összegét, amely „az általános munkaerő gyümölcseiben való részesedéseket hoz létre”, tehát valamilyen formában többletmunkát eredményez. Más szavakkal. Dühring úr annektálja a Marx által felfedezett többletmunkát, hogy vele agyoncsapja a neki pillanatnyilag meg nem felelő, úgyszintén Marx által felfedezett értéktöbbletet. Dühring úr szerint tehát nemcsak a rabszolgákkal gazdálkodó korinthoszi és athéni polgárok ingó és ingatlan gazdagsága, hanem a császárkori római földnagybirtokosoké és nem kevésbé a középkor feudális báróié is, amennyiben valamilyen módon a termelést szolgálta, különbség nélkül mind tőke.

Maga Dühring úr sem teszi tehát magáévá „a tőkéről a közérvényű fogalmat, amely szerint ez termelt termelési eszköz”, hanem éppenséggel egy teljesen ellenkező fogalmat tesz magáévá, amely még a nem termelt termelési eszközöket is magában foglalja, a földet és természeti segélyforrásait. Mármost az az elképzelés, hogy a tőke egyszerűen „termelt termelési eszköz”, megint csak a vulgáris gazdaságtanban közérvényű. Ezen a Dühring úrnak olyannyira drága vulgáris gazdaságtanon kívül a „termelt termelési eszköz” vagy egyáltalában egy értékösszeg csak azáltal válik tőkévé, hogy profitot vagy kamatot eredményez, azaz meg nem fizetett munka többlettermékét értéktöbblet formájában, mégpedig az értéktöbblet e két meghatározott alformájában sajátítja el. Teljesen közömbös marad emellett, hogy az egész polgári gazdaságtan annak az elképzelésnek a foglya, hogy az a tulajdonság, hogy profitot vagy kamatot eredményez, teljesen önmagától megillet minden értékösszeget, melyet normális feltételek mellett a termelésben vagy a cserében felhasználnak. Tőke és profit, vagy tőke és kamat, a klasszikus gazdaságtanban éppoly elválaszthatatlanok, ugyanazon kölcsönvonatkozásban állnak egymással, mint ok és okozat, atya és fiú, tegnap és ma. A tőke szó a maga modern gazdaságtani jelentésében azonban csak attól az időtől fordul elő, amikor maga a dolog fellép, amikor az ingó gazdagság mindinkább tőkefunkcióra tesz szert, amennyiben kizsákmányolja szabad munkások többletmunkáját avégett, hogy árukat termeljen, mégpedig a történelemben első tőkés-nemzet, a XV. és XVI. század olaszai vezetik be ezt a szót. És ha a modern tőkére nézve sajátságos elsajátítási módot Marx elsőként elemezte alapjáig hatóan, ha ő a tőke fogalmát összhangba hozta azokkal a történelmi tényekkel, amelyekből végső fokon elvonatkoztatták, amelyeknek létezését köszönhette, ha Marx ezzel ezt a gazdasági fogalmat megszabadította azoktól a homályos és ingatag képzetektől, amelyek a klasszikus polgári gazdaságtanban és az eddigi szocialistáknál is még hozzátapadtak, úgy éppen Marx volt az, aki azzal a „végső és legszigorúbb tudományossággal” járt el, mely Dühring úrnak állandóan az ajkán van, s melyet oly fájdalmasan nélkülözünk nála.

Valójában Dühring úrnál egészen másképp mennek a dolgok. Nem elégszik meg azzal, hogy a tőkének történelmi fázisként való ábrázolását előbb „történelmi és logikai fantasztika fattyúivadékának” szidja és azután maga is történelmi fázisként ábrázolja. Kereken tőkének nyilvánít minden gazdasági hatalmi eszközt, minden termelési eszközt, amely „az általános munkaerő gyümölcseiben való részesedéseket” sajátít el, tehát a földtulajdont is minden osztálytársadalomban; ami azonban a legkevésbé sem feszélyezi őt abban, hogy a továbbiak folyamán a földtulajdont és a földjáradékot teljesen a hagyományos módon elválassza a tőkétől és a profittól, s csak azokat a termelési eszközöket nevezze tőkének, amelyek profitot vagy kamatot eredményeznek, amint ezt a „Kursus” 156. skk. oldalán bővebben megláthatni. Ugyanígy Dühring úr először belefoglalhatna a mozdony névbe lovakat, ökröket, szamarakat és kutyákat, merthogy ezekkel is lehet járműveket tovamozgatni, és szemére vethetné a mai mérnököknek, hogy amikor a mozdony nevet a modern gőzkocsira korlátozzák, ezzel azt történelmi fázissá tették, vad koncepciókat, történelmi és logikai fantasztika fattyúivadékait követték el stb.; és aztán végezetül kijelenthetné, hogy a lovak, szamarak, ökrök és kutyák mégis ki vannak rekesztve a mozdony megjelölésből, és ez csakis a gőzkocsira érvényes. — És ilymódon megint kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy a tőkének éppen a dühringi fogalomformulázása az, amelynél a népgazdaságtani elemzés minden élessége veszendőbe megy és a megkülönböztetőképesség minden becsületes fogalomhasználattal egyetemben odavész, s hogy a vad koncepciók, a zűrzavar, a hebehurgyaságok, amelyeket mély logikai igazságoknak tüntetnek fel, valamint az alapzatok ingatagsága éppen Dühring úrnál virulnak teljes pompájukban.

Mindez azonban nem számít egy öltést sem. Dühring úré marad mégis a dicsőség, hogy felfedezte azt a sarkpontot, amely körül az egész eddigi gazdaságtan, az egész politika és jogászat, egyszóval az egész eddigi történelem mozog. Íme itt van:

„Erőszak és munka az a két fő tényező, mely a társadalmi kapcsolatok kialakulásánál számításba jön.”

Ebben az egy tételben benne rejlik az eddigi gazdasági világ egész alkotmánya. Ez az alkotmány egészen rövid és így szól:

És ezzel, „emberileg és magyarán szólva”, vége is Dühring úr egész gazdaságtani bölcsességének.

¹ Marx: „A tőke”, I. könyv, 4. fej. 1.
²Uo., 4. fej. 2.
³Uo., 4. fej. 3.
⁴Uo.
⁵Uo.
⁶Uo.
⁷Szállóige; forrása Terentius: „Adelphoe”, V. felv. 3. szín.
⁸Marx: „A tőke”, I. könyv, 8. fej. 2.

Következő rész: VIII. Tőke és értéktöbblet (Befejezés)

Tartalomjegyzék