Író: H. 1929. március 4.
Forrás: Krausz Tamás (szerk.): A száműzött Trockij
Először megjelent: "Bjulletyeny Oppozicii," 1929. július, 1-2. szám.
Fordítás: Kiss Ilona
HTML: P.G.
A GPU Különleges Tanácsa rendeletet adott ki Trockij Szovjetunióból való kiutasításáról. A rendeletben azzal vádolják, hogy "ellenforradalmi pártot" szervez, melynek tevékenysége "az utóbbi időben", "a szovjethatalom elleni fegyveres harc előkészítésére" irányul. Az "utóbbi időben" kifejezésnek arra kellene utalnia, hogy az ellenzék politikájában állítólag valamiféle radikális változás ment végbe. A megfogalmazásnak egyúttal igazolnia kell a velük szemben alkalmazott politikai represszió radikalizálódását is.
Sztálin már régóta készült a "fegyveres felkeléssel" való leszámolásra. Politikája számára ugyanis komoly veszélyeket jelentett az, hogy az ellenzék a párt és a forradalom radikális reformját tűzte ki célul. A sztálini rezsimmel szembeni küzdelmeik során maguk az ellenzékiek is többször említették azt a lehetőséget, hogy a hatalmat bitorló bürokraták - saját létjogosultságukat igazolandó - előbb-utóbb kénytelenek lesznek arra hivatkozni, hogy az ellenzék fegyveres harcra készül.
Ezt a lehetőséget egyébként maga Sztálin fogalmazta meg a legvilágosabban és a legcinikusabban a KB 1927 augusztusában tartott plénumán, amikor is az alábbiakat fejtette ki az ellenzék képviselőiről: "hát nem értik, hogy ezeket a kádereket csak polgárháborúval távolíthatjuk el pozíciójukból?" Az apparátus - a "káderek" - ily módon nyíltan elkülönült a párttól, és már eleve polgárháborúnak minősítettek minden olyan akciót, amely az apparátus politikájának vagy összetételének a megváltoztatására irányult. Ez volt a lényege végül is Sztálin politikai álláspontjának, amelyet majd a GPU fordít le a represszió nyelvére.
Trockij kiutasítása - illetve az ellenzék legismertebb személyiségeit érintő kiutasítás kilátásba helyezése - nem pusztán csak azzal a céllal történt, hogy politikailag elszigeteljék az ellenzéki munkástömegeket vezetőiktől, hanem hogy előkészítsék a talajt az egyre növekvő ellenzéki tábor ellen irányuló, még kegyetlenebb megtorlás-sorozathoz. Az 1928 januárjában tartott XV. kongresszuson már mint kész tényt jelentették be az ellenzék teljes "likvidálását", s egyúttal ígéretet tettek arra, hogy teljes egészében "monolit jellegűvé" teszik a pártot. Valójában azonban az ellenzék az előző évben olyan erőteljesen megnövekedett, hogy a munkástömegek körében gyakorlatilag az egyik legfontosabb politikai tényezővé vált.
1928 folyamán Sztálin hívei kénytelenek voltak tovább fokozni a megtorló intézkedéseket, amelyekről azonban nap mint nap bebizonyosodott, mennyire nem alkalmazhatók egy helyes politikai irányvonal elleni harcban. Nem elegendő, ha pusztán csak annyit manifesztálnak, hogy az oppozició - "ellenforradalmi pártot" alkot: ezt senki sem veszi komolyan. Minél több ellenzékit zárnak ki és száműznek, annál többen lesznek a párton belül. Ezt maga Sztálin is elismerte az OKP KB 1928-as plénumán. Ebben a helyzetben csak egy dolgot tehettek: meg kellett kísérelniük, hogy véres határvonalat húzzanak a hivatalos párt és az oppozíció közé. Egzisztenciális érdekük volt, hogy az oppozíció tagjainak nevét valamilyen módon merényletekkel, fegyveres felkelés előkészítésével hozzák összefüggésbe. De mint azt egy 1927 őszén történt szégyenteljes eset példázza, (Sztálinék egy Vrangel-tisztet akartak az ellenzék táborába beépíteni), az oppozíció vezetőinek egyetlen nagy visszhangot kiváltó nyilatkozata elegendő volt ahhoz, hogy e csalás kiagyalói maguk essenek bele az általuk állított csapdába.
A régi, világszerte ismert forradalmárokkal szembeni fizikai erőszak azonban már önmagában véve is súlyos politikai bonyodalmakat vonhatott maga után.
Így jutott Sztálin arra az elhatározásra, hogy fegyveres harc előkészítésével vádolják az ellenzéket, s ez a vád fogja majd elindítani az ellenük irányuló újabb megtorlás-sorozatot. Igyekszenek ezzel az ürüggyel minél előbb kiutasítani az országból az ellenzék vezéreit, mert ezzel egyúttal szabadabbá válik az út ahhoz is, hogy keményebb eszközökhöz folyamodjanak a fiatal, nem vezető pozícióban lévő, a tömegek előtt - s elsősorban külföldön - még ismeretlen ellenzékiekkel szemben. Sztálin mindvégig ilyen irányban gondolkodott.
Épp ezért lehetünk bizonyosak afelől, hogy az ellenzék vezetőinek kiutasítása után a Sztálin-klikk megpróbálja majd belerántani az ellenzékinek minősített csoportokat valamiféle kalandor-akcióba. Vagy ha ez nem sikerül, kiagyalnak és az ellenzék nyakába varrnak egy "merényletet" vagy egy "katonai összeesküvést". Az utóbbi hetekben már történt ilyen, minden tekintetben a bonapartista provokáció szabályai szerint kitervelt kísérlet. Ha a körülmények lehetővé teszik, igyekszünk minden részletében ismertetni ezt a - végülis bukással végződő - akciót. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ez az eset még semmiképp sem volt az utolsó. Hamarosan újabb incidensek követik. Sztálin e téren következetesen végigviszi elhatározásait. És mást nem is tud tenni.
Ez a helyzet jelen pillanatban. Az erőtlen hintapolitika, a gazdasági nehézségek újjáéledése, a pártvezetőkkel szembeni bizalmatlanság láttán Sztálin arra a következtetésre jutott, hogy a pártot nagyszabá "kirakatintézkedésekkel" kell elhallgattatni. Csak egy súlyos csapás, megrázkódtatás, csak a katasztrófa segíthet csupán a kialakult feszült helyzetben.
Ha ezt mindenkinek tudtára adjuk, talán még van némi esélyünk arra, hogy akadályokat gördítsünk Sztálin fondorlatos akcióinak végrehajtása elé. Ha az OKP-ben az ellenzéket megvédjük a sztálini koholmányoktól és mocskolódásoktól, akkor egyúttal az októberi forradalmat és a Kominternt is megóvhatjuk a sztálinizmus bomlasztó módszereinek terjedésétől. És ez most minden igaz kommunistának elsőrendű kötelessége.
Útját kell állni a bonapartista trónbitorlók előretörésének. Le kell leplezni módszereiket, elejét kell venni készülő akcióiknak. Leleplező hadjáratot kell ellenük indítani, hogy a nemzetközi munkásmozgalom is megismerhesse igazi arcukat. Az ellenzékért folytatott harc most egyet jelent az októberi forradalom eszméiért vívott harccal.
Konstantinápoly, 1929. március 4. H.