Író: Jevgenyij B. Pasukanisz, 1924
Először megjelent: "Pasukanisz: Obscsaja tyeorija prava i markszizm." Moszkva, 1924. (A fordítás alapja az 1929-es kiadás.)
Forrás: A marxista etika történetéből [összeállította és a bevezetőket írta Farkas Endre].
HTML: P.G.
Ahhoz, hogy az emberi munka termékeit egymáshoz mérhessük mint értékkategóriákat, az embereknek is mint független és egyenjogú személyiségeknek kell viszonyulniuk egymáshoz...
Ennek alapján Tugan-Baranovszkij azt a következtetést vonja le, hogy a politikai gazdaságtant csak úgy lehet értelmezni, ha a legfőbb érték vezérlő etikai eszméjéből, vagyis az emberi személyiség egyenértékűségéből indulunk ki. Marx, mint ismeretes, ellenkező következtetést von le, éspedig: az emberi személyiség egyenértéküségének etikai eszméjét egybekapcsolja az áru alakjával, vagyis az emberi munka összes fajtáinak egymáshoz való gyakorlati összehasonlításából vezeti le.
Valójában az ember mint erkölcsi szubjektum, vagyis mint egyenjogú személyiség nem több, mint az értéktörvény szerinti csere feltétele. Ugyanilyen feltételeként szerepel az ember mint jogalany, vagyis mint tulajdonos is. És végül mindkét meghatározás igen szorosan kapcsolódik a harmadikhoz, miszerint az ember egoista gazdálkodó szubjektum.
Mindhárom meghatározottság, lévén az egyik a másikra nem visszavezethető, sőt mint ellentmondások, tükrözik azoknak a feltételeknek az összességét, melyek okvetlenül szükségesek az értékkapcsolat realizálásához, vagyis olyan kapcsolatéhoz, melynél az emberek viszonya a munka folyamatában a cserélhető termékek tárgyi tulajdonságaként jelentkezik.
Ha elvonatkoztatjuk ezeket a meghatározásokat attól a reális társadalmi kapcsolattól, amelyet kifejeznek, és megkiséreljük önálló kategóriákként. azaz tisztán elvontan továbbfejleszteni őket, akkor eredményként ellentmondások és egymást megsemmisítő állitások szövevényét kapjuk. De a csere reális viszonyában ezek az ellentmondások dialektikusan egységes egésszé kapcsolódnak össze.
A csere résztvevőinek egoistáknak kell lenniük, vagyis puszta gazdasági számítás kell hogy vezérelje őket, máskülönben az értékviszony nem nyilvánulhat meg társadalmilag szükséges viszonyként. A cserében résztvevőnek a jog hordozójának kell lennie, vagyis az autonóm döntés lehetőségével kell bírnia, ugyanis az ő akaratának a dolgokban kell kifejezésre jutnia. Végül, a cserében résztvevő testesíti meg az emberi személyiség egyenértékűségének elvét, mivel a cserében a munka valamennyi fajtája hasonlóvá válik egymáshoz, és absztrakt emberi munkában jut kifejezésre.
Ily módon, az említett három momentum, vagy ahogy régebben nevezték, a három elv - a személyiség egoizmusa, szabadsága és legfőbb értékvolta - széttéphetetlenül összefügg egymással, és összességükben egy és ugyanazon társadalmi viszony ésszerű kifejezését képviseli. Az egoista szubjektum, a jogalany és az erkölcsi személyiség - az a három alapvető álarc, melyet az ember az árutermelő társadalomban visel. Az értékviszonyok gazdaságtana adja meg a kulcsot a jogi és erkölcsi struktúra megértéséhez, nem a jog vagy erkölcs normái konkrét tartalmának értelmében, hanem mint formának az értelmében. Az emberi személyiség elvi értékének és egyenértékűségének eszméje hosszú történelmi utat tett meg: a sztoikus filozófián át terjedt el a római jogászok és a keresztény egyház tanításában, majd a természet jog doktrinájában. A rabszolgaság létezése az ókori Rómában nem zavarta Senecát, hogy arra a meggyőződésre jusson, miszerint "Még ha a test nem szabad is és valaki tulajdonába tartozik, a lélek akkor is mindig sui juris marad". Kant, ehhez a tételhez képest, lényegében csak nagyon kis lépést tett előre, mivel őnála a személyiség elvi függetlensége jól összhangban volt a tisztán feudális szemléletekkel az urak és szolgáik közötti kapcsolatra vonatkozóan (gesinde). De bármilyen köntöst is öltsön ez az eszme, benne nem fedezhetünk fel semmi mást, mint azt a tényt, hogy a társadalmilag szükséges munka különféle konkrét alakjai a munkára általában vezethetők vissza, amennyiben a munka termékeit árukként kezdik cserélni. Minden egyéb viszonyban, az emberek egyenlőtlensége (nem, osztály stb.) a történelem folyamán oly nyilvánvaló, hogy nem azoknak az érveknek a sokaságán kell meglepődni, melyeket a különböző ellenfelek az emberek természetes egyenlőségéről szóló tanítás ellen felsorakoztattak, hanem azon, hogy Marx előtt és Marxon kívül senki sem foglalkozott azon történelmi okok kérdésével, melyek elősegítették e természetes jogi előítélet kialakulását. Hiszen, ha az emberi értelem évszázadok során ilyen kitartóan visszatért az ember egyenlőségének téziséhez és ezerféle módon kidolgozta azt, akkor világos, hogy e mögött a tézis mögött valamilyen objektív kapcsolatnak kellett rejtőznie. Kétségkívül, az erkölcsi vagy egyenértékű személyiség fogalma ideológiai képződmény, amely mint olyan, nem adekvát a valósággal. Semmiképpen sem enyhébb ideológiai torzítása a reális valóságnak az egoista gazdálkodó szubjektum sem. Mindazonáltal mindkét megállapitás megfelel egy specifikus szociális viszonynak, csupán elvontan és következésképpen egyoldalúan fejezi ki azt. Általában véve, már volt alkalmunk rámutatni, hogy az "ideológia" fogalom vagy szócska nem tarthat vissza minket a további elemzéstől. Ha megelégszünk azzal, hogy a másikkal egyenlő ember az ideológia szüleménye, ez azt jelenti, túlzottan megkönnyítjük a magunk számára a feladatot. "Lent" és "fent" nem többek, mint "földi" ideológiánk kifejezésére szolgáló fogalmak. Ám alapjuk a földi nehézkedés kétségtelen, reális ténye. És éppen akkor, amikor az ember felismerte a valódi okot, amely arra késztette, hogy megkülönböztesse a lentet és a fentet, vagyis a nehézségi erőt, felfogta e meghatározások korlátozottságát, azt, hogy a kozmikus valósághoz viszonyitva nem adekvátak. Ily módon az ideológiai jelleg feltárásának másik oldala a fogalmak igazságtartalmának kimutatása.
Ha az erkölcsi személyiség nem más, mint az árutermelő társadalom szubjektuma, akkor az erkölcsi törvény mint az árutulajdonosok kapcsolatának szabálya tárul fel. Ez elkerülhetetlenül kettősséghez vezet. Egyrészt ennek a törvénynek társadalmi jelleggel kell birnia, és mint ilyennek, fölötte állnia az egyes egyénen. Másrészt, az árutulajdonos természetéből adódóan a szabadságnak az elsajátítás és az elidegenités szabadságának hordozója, ezért az árutulajdonosok kapcsolata elvének mindegyikük szívügyévé és belső törvényévé kell válnia. Kant kategorikus imperatívusza magában foglalja ezeket az ellentmondásos követelményeket. Ez a szabály individuum feletti, mivel semmit nem tartalmaz az indulatokból, a félelemből, rokonszenvből, szánalomból, együttérzésből stb. Kant kifejezése szerint, ez az elv nem rettent meg, nem győz meg, nem hízeleg. Lényege szerint mindenféle empirikus, vagyis egyszerűen emberi motívumokon kivül helyezkedik el. Ugyanakkor minden külső nyomástól függetlenül lép fel, a szó valódi és nyers értelmében. Kizárólag általánosságának tudata működteti. A kanti etika az árutermelő társadalom legtipikusabb etikája, de ugyanakkor általában az etikának a legtisztább és legkiforrottabb formája. Kant logikailag kész külsőt adott annak a formának, amelyet az elemeire bomlott burzsoá társadalom gyakorlatilag megvalósított, függetlenítve a személyiséget a patriarchális és feudális kor szerves kapcsolataitól.
Ezért az erkölcs alapvető fogalmainak semmi értelmük nincs, ha leválasztjuk őket az árutermelő társadalomtól, és megpróbáljuk valamilyen más társadalmi strukturában alkalmazni őket. A kategorikus imperatívusz korántsem szociális ösztön, mivel ennek az imperativusznak alaprendeltetése - ott kell működnie, ahol nem lehetséges semmilyen természeti szerves, individuum-feletti motiváció. Ahol az egyének között olyan szoros emocionális kapcsolat van, amely eltörli a személyes én határait, ott nem lehet helye az erkölcsi kötelesség jelenségének. Ez utóbbi kategória megértéséhez nem az organikus kapcsolatból kell kiindulni, amely például a nőstény és kölykei, vagy a nemzetség és tagjai között létezik, hanem az elszigeteltség állapotából. Az erkölcsi lét a jogi lét szükségszerű kiegészitője - és mindkettő az olyan emberek kapcsolatának eszköze, akik árutermelők. A kanti kategorikus imperatívusz pátosza arra vezethető vissza, hogy az ember "szabadon", azaz belső meggyőződése alapján teszi azt, amire a jog által kényszerítve lenne. Jellemzőek a példák, melyeket Kant felsorakoztat gondolatainak illusztrálására. Ezek teljes egészében a polgári tisztesség megnyilvánulásai. A heroizmusnak és hőstetteknek nincs helyük a kanti kategorikus imperatívusz keretei között. Nem kötelező feláldoznod magad, ha te nem követelsz ilyen áldozatot a másiktól. A lemondás és önfeledtség "esztelen" cselekedetei a történelmi elhivatottság, a társadalmi funkció teljesítése nevében, az olyan tettek, melyekben a társadalmi ösztön nyilvánul meg, a szó szoros értelmében vett etikán kivül állnak. Ezért kétségtelenül igaza van Magaziner professzornak, aki a "mérsékletesség és precizitás" ebben a szellemében magyarázza az etikát, és szembeállitja vele a hősies magatartást, amely az embert a kötelességen felülire buzdítja. Lásd "Az államról szóló általános tanitást" 50. old.
Schopenhauer, majd őt követően V. Szolovjev úgy határozták meg a jogot, mint bizonyos etikai minimumot. Ugyanebből a meggondolásból az etikát ugy lehet meghatározni, mint valami társadalmi minimumot. A társadalmi érzület magasabb foka szoros értelemben vett etikán kivül áll, és a megelőző korszakok, nevezetesen a nemzetségi berendezkedés idejéből örökölte a mai emberiség. Engels például, összehasonlítva az ősi germánok jellemét a civilizált rómaiakkal, a következőket mondja: A germánokat a személyi méltóság és bátorság, a szabadságszeretet és demokratikus ösztön késztette arra, hogy a közösségi ügyekhez úgy viszonyuljanak, mintha azok személyes ügyeik lennének. Mindezek a jellembeli tulajdonságok a barbárság felső fokának jellegzetes vonásai, a nemzetségi szövetség termékei voltak.1
Az egyetlen, amivel a racionalista etika felülemelkedik a hatalmas és irracionális társadalmi ösztönökön; az általános emberi jelleg. Felhagy minden szerves, szükségképpen szűk kerettel (nemzetség, törzs, nemzet), és igyekszik egyetemessé válni. Ezzel az emberiség bizonyos anyagi vívmányait tükrözi, nevezetesen a kereskedelem átalakulását világkereskedelemmé. A "se hellén, se judeai" teljesen reális tényt tükrözött a római hatalomhoz tartozó népek történetében.
Mivel az etikai, s következésképpen a jogi forma egyetemessége (minden ember egyenlő, mindegyiknek egyazon "lelke" van, mindegyik lehet jogalany stb.), a külföldiekkel, vagyis idegen szokású, nyelvű, vallású emberekkel folytatott kereskedelmi kapcsolat gyakorlata folytán terjedt el, mindezt kezdetben nem fogadták pozitívan, a többi között azért, mert ennek kapcsán a sajátos, meggyökeresedett szokásaikról, a "sajátom" iránti szeretetről és az idegen iránti megvetésről kellett lemondani...
És ugyanakkor, amikor szóba kerülnek az erkölcsi kötelesség "szabad" teljesítésének példái, minden alkalommal, újra és újra a koldusnak adott könyöradomány kérdése, vagy a hazugságról való lemondás, olyan körülmények között, amikor büntetlenül lehet hazudni stb. jelenik meg a színen. Másrészt, teljesen helyesen jegyzi meg Kautsky, annak a szabálynak, miszerint: a másik embert tekintsd öncélnak, csak ott van értelme, ahol az ember gyakorlatilag a másik eszközévé válhat. Az erkölcsi pátosz elválaszthatatlanul összefügg a társadalmi gyakorlat erkölcstelenségével és abból táplálkozik. Az etikai tanítások a múltban arra tartottak igényt, hogy megváltoztassák és megjavítsák a világot, noha igazából e valóságos világ csupán egyik oldalának voltak a torz tükrözői, mégpedig annak az oldalnak, ahol az emberek egymás közötti kapcsolatai az értéktörvénynek voltak alávetve... A nagytőkés "jóindulatúan" teszi tönkre a kicsit, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is megsértené személyiségének abszolút értékét. A proletár személyisége elvileg egyenértékű a tőkés személyiségével: ez a bérmunkáról kötött "szabad" szerződés tényében nyilvánul meg. Ebből a "materializált" szabadságból a proletár számára az következik, hogy nyugodtan éhen halhat.
Az etikai forma e kétértelműsége nem valamiféle véletlenszerű, külső hiba, melyet a kapitalizmus sajátos fogyatékosságai idéznek elő. Ellenkezőleg, ez az etikai formának mint olyannak a lényeges ismérve. Kiküszöbölni az etikai forma két értelműségét azt jelenti, hogy át kell térni a tervszerű társadalmi gazdaságra, ez pedig azt, hogy olyan rendszert kell megvalósítani, melyben az emberek felépíthetik és elképzelhetik kapcsolataikat a káros és a hasznos egyszerű és világos fogalmainak felhasználásával. Az etikai forma két értelmiségének a felszámolása a legfontosabb területen, vagyis az emberek anyagi létének szférájában, e forma megszüntetését jelenti általában.
A tiszta utilitarizmus, a metafizikai ködösítés eloszlatására törekedve, amely körüllengi az etikai tanokat, éppen a kár és a haszon szempontjából közelíti meg a jó és a rossz fogalmait. Ezzel természetszerűleg egyszerűen megsemmisíti az etikát, vagy inkább megkísérli megsemmisíteni és legyőzni. Ugyanis az etikai fétisek legyőzése valójában csak az áru- és jogi fetisizmus egyidejű legyőzésével lehetséges. Az embereknek, akiket cselekedeteikben a kár és a haszon világos és egyszerű fogalmai vezérelnek, nem fog hiányozni társadalmi kapcsolataiknak sem értékbeni, sem jogi kifejezése. Amíg az emberiség el nem éri a fejlődés e történelmi fokát, tehát amíg nem számolja fel a kapitalista kor örökségét, az elméleti gondolat ereje csupán elébevághat a közelgő felszabadulásnak, de nem válthatja valóra a gyakorlatban.
E vázolt felfogás kapcsán felhozható ellenvetés az, hogy a proletariátus osztályerkölcse már most is mentes mindenféle fétistől, az erkölcsi "kell" az, ami osztályszempontból hasznos. Ebben a formában - úgymond - az erkölcs, nem foglal magában semmi abszolútat, mivel az ami ma hasznos, megszűnhet holnap annak lenni; és semmi misztikust vagy természetfölöttit nem tartalmaz, mivel a haszon elve egyszerű és ésszerű.
Kétségtelen, hogy a proletariátus, illetve pontosabban élenjáró rétegeinek erkölcse elveszti rendkívül fetisizált jellegét, megszabadulva, mondjuk, a vallási elemektől. De az erkölcs, még az is, amely tökéletesen megszabadult a vallási elemek keverékétől, mégiscsak erkölcs marad, vagyis a szociális viszonyoknak olyan formája, amelyben még nem vezethető viszsza minden magára az emberre. Ha az osztállyal a gyakorlatban olyan erős kapcsolat jön létre, hogy az "én" határai mintegy elmosódnak, és az osztály haszna valóban a személyes haszonnal olvad egybe, akkor nincs értelme erkölcsi kötelességről beszélni, akkor az erkölcs jelensége általában hiányzik. Ott viszont, ahol ilyen összeolvadás nem jött létre, elkerülhetetlenül kialakul az absztrakt erkölcsi kötelesség minden következményével együtt. A szabály: cselekedj úgy, hogy a legnagyobb hasznot hajtsd az osztálynak, egyformán hangzana Kant formulájával: cselekedj úgy, hogy magatartásod általános törvényhozás elve lehessen. A különbség mindössze annyi, hogy mi az első esetben hozunk konkrét korlátokat és az etikai logikában osztálykorlátokat állitunk fel. Kétségtelen, hogy az osztályharc által marcangolt társadalomban osztályon felüli etika csakis a képzeletben létezhet, de semmiképpen sem a gyakorlatban. Az a munkás, aki úgy határoz, hogy részt vesz a sztrájkban, függetlenül azoktól a nélkülözésektől, amelyekkel ez a részvétel jár, úgy fogalmazhatja meg ezt a döntését, mint erkölcsi kötelességet, hogy alávesse az egyéni érdekeket a közösnek. Magától értetődő, hogy a közös érdekek fogalmába nem tartozhatnak a tőkés érdekei, hiszen ellene folyik a harc. Ám ezek között a keretek között az elv maga teljes érvényében megmarad. Az etika osztálytartalma önmagában nem szünteti meg a formáit. Nemcsak a logikai formára, hanem a reális megnyilvánulás formájára is gondolunk. A proletár-, vagyis az osztály-kollektívában az erkölcsi kell létezésének látszatra ugyanolyan, két ellentétes momentumból összetevődő módjait láthatjuk. Egyrészt, a kollektíva nem mond le a külső ráhatás egyetlen lehetséges eszközéről sem, hanem ezzel sarkallja tagjait az erkölcsi kötelesség teljesítésére. Másrészt ugyanez a kollektíva a magatartást erkölcsinek csak akkor minősíti, ha ez a külső nyomás mint motívum, hiányzik. Épp ezért az erkölcs és az erkölcsi magatartás a társadalmi gyakorlatban rendkívül szorosan kötődik a képmutatáshoz. Igaz, a proletariátus életkörülményei magukban foglalják a személyiség és a kollektíva közötti új, magasabb rendű, harmonikusabb viszony fejlődésének előfeltételeit. Erről tanúskodnak azok a tények, amelyek a proletariátus osztályszolidaritásának megnyilvánulását bizonyítják. De az új mellett tovább él a régi. A jövő társadalmi embere mellett aki legnagyobb kielégülését és az élet értelmét abban látja, hogy saját énjét összeolvasztja a kollektívával tovább él az erkölcsi ember, aki hordja a többé-kevésbé absztrakt kötelesség terhét. Az első forma győzelme felér a magántulajdonosi viszony csökevényeitől való teljes megszabadulással és az emberiség végleges átnevelésével a kommunizmus szellemében. Magától értetődik, hogy a feladat korántsem tisztán ideológiai vagy pedagógiai. A kapcsolatok új típusa megköveteli az új anyagi, gazdasági bázis megteremtését és megszilárdítását.
Tehát tudatosítanunk kell, hogy az erkölcs, a jog és az állam nem mások, mint a burzsoá társadalom formái.
Ha a proletariátus kénytelen élni velük, ez még távolról sem jelenti e formák további fejlődésének lehetőségeit olyan irányban, hogy azok szocialista tartalommal telítődnek meg. Nem képesek befogadni ezt a tartalmat, ellenkezőleg, e tartalom megvalósulásának mértékében el kell majd tünniük. A jelenlegi átmeneti korszakban azonban a proletariátusnak saját osztályérdekében szükségképpen fel kell használnia ezeket a polgári társadalomtól örökölt formákat, és ezzel véglegesen ki is meríteni azokat. Ehhez mindenekelőtt egy teljesen világos, az ideológiai ködösítéstől mentes elképzelésre van szükség e formák történeti eredetéről. A proletariátusnak kritikusan, józanul kell viszonyulnia nemcsak a polgári társadalomhoz és a polgári erkölcshöz, hanem saját államához és saját proletár erkölcséhez is, vagyis fel kell ismernie létezésük és megszűnésük történelmi szükségszerűségét. Azt jelenti-e ez, hogy "a jövő társadalmában nem lesz erkölcsiség?" Természetesen nem jelenti, amennyiben az erkölcsiséget tágabb értelemben, mint a humanitás legfelsőbb formáinak fejlődését, mint Marx kifejezése szerint, az ember nembeli lénnyé való átalakulását fogjuk fel; adott esetben másról van szó, az erkölcsi tudat és az erkölcsi magatartás sajátos formáiról, amelyek miután betöltötték történelmi szerepüket, át kell adják helyüket az egyén és a kollektiva kapcsolatai magasabb formáinak. (Megjegyzés a 3. kiadáshoz.)
1 Lásd Engels: A család a magántulajdon és az állam eredete. Marx-Engels művei, 21. kötet. Budapest, 1970. 120-139. oldal.