Író: Walter Benjamin
Először megjelent: "Welt im Wort," 1933.
Forrás: Agelus Novus, 1980. Magyar Helikon.
Fordítás: Tandori Dezső
HTML: P.G.
Olvasókönyveinkben ott állt a mese az öregemberről, aki halálos ágyán fölfedi fiai előtt a titkot: szőlősdombja kincset rejt. Ássanak csak utána. Ástak, kincsnek semmi nyoma. Hanem ahogy eljön az ősz, a szőlőjük úgy terem, hogy annak párja nincs a vidéken. Akkor jönnek rá, miféle tapasztalatot adott tovább nekik az apjuk: nem az aranyban az áldás, hanem a szorgalomban. Efféle tapasztalatokat szegeztek nekünk, fenyegetően vagy nyugtatólag, míg nőttünk-növekedtünk: "zöldfülű, mit kotyogsz bele a dolgokba.” Vagy: „Várj csak, mad megtapasztalod.” És az is tudvalevő volt, mi is a tapasztalat: amit mindig az idősebbek adnak át a fiatalabbaknak. Röviden, a kor tekintélyének súlyával, közmondásokban; terjengős történetekben; olykor idegen országokról szóló mese formájában, kandalló mellett, fiaknak-unokáknak. - Hová lett mindez? Hol akadunk ma már olyanokra, akik úgy istenigazából-híven mesélnek? Hol származhatnak egyáltalán halandóktól oly tartós életű szavak, melyek gyűrűként szállnak aztán nemzedékről nemzedékre? Kinek pattan oda, segítőül az oldala mellé, egy helyénvaló közmondás? Ugyan ki próbálkozna olyasmivel, hogy tapasztaltságára hivatkozva tegye helyére az ifjúságot?
Nem, annyi bizonyos: a tapasztalat árfolyamesése következett be, méghozzá annak a nemzedéknek az élete során, amelyik 1914-1918-ban a világtörténelem egyik legborzalmasabb tapasztalatára tett szert. Talán nem is olyan különös ez, mint első pillantásra látszik. Hát nem tapasztaltuk akkor is: némultan tértek vissza az emberek a harctérről. Közölhető tapasztalatuk nem gazdagabb, szegényebb lett. Ami aztán tíz éven át a háborús könyvek áradatában elömlött, minden volt, csak nem szájtól fülig ható tapasztalat. Nem, egyáltalán nem volt ez különös. Mert soha még tapasztalatot alaposabban meg nem cáfoltak a világon, mint ahogy a stratégiaiakat az állóháború, a gazdaságiakat az infláció, a testieket az éhezés, az erkölcsieket a hatalom birtokosai. Egy nemzedék, mely még lóvasúttal zötyögött az iskolába, ott állt a szabad ég alatt egy olyan táj közepén, amelynek csak a fellegei nem változtak meg azóta, ott állt a romboló áramlatok s robbanások erőterében a parányi, törékeny emberi test.
Egészen új-forma szegénység tört a technikának e roppant kibontakozásával az emberiségre. És ennek a szegénységnek csak a fonákja, a visszája az a szorongató eszmegazdagság, mely az asztrológia és a jóga-bölcselet, a Christian Science1 és a kiromantia,2 a vegetarianizmus, a skolasztika és a spiritizmus újjáéledésével az emberek közé - talán szó szerint is: közéjük! - költözött. Mert itt nem az igazi újjáéledés az eredmény, hanem csak galvanizálás. Akaratlanul is Ensor egyik-másik nagyszerű képére gondolunk, melyeken kísértetjárás tölti meg a nagyvárosok utcáit: karneváli-jelmezes nyárspolgárok, lisztporos torzmaszkok, flitterkoronák a homlokon, s mindez beláthatatlan-hosszan hömpölyögve. Ezek a képek talán a leginkább azt a borzongató és kaotikus reneszánszot mutatják, amelybe oly sokan helyezték reményeiket. Itt látszik azonban a leginkább: tapasztalatszegénységünk csupán egy része a nagy szegénységnek, amelynek ismét arca van, oly éles-pontos vonású méghozzá, mint a középkori koldusé. Mert mit ér a műveltség minden java, ha nem köt hozzá minket tapasztalat? S hogy hová vezet, ha tapasztalatot színlelünk vagy őrzunk, megmutatta már a stílusok s világnézetek borzadályos zagyvaléka a múlt században; túlságosan is ahhoz, hogy most szégyellnünk kellene szegénységünk beismerését. Igen, valljuk csak be: Ez a tapasztalatszegénység nemcsak a magánjellegű, de az emberiség-szintű tapasztalatok szegénységét is jelenti. S ezzel - újfajta barbárságot.
Barbárságot? Szó szerint így. Azért mondjuk ezt, hogy a harbárság új, pozitív fogalmát vezessük be. Mert hová juttatja a tapasztalatszegénység a barbárt? Oda, hogy: kezdje elölről; kezdje újra; érje be kevéssel; konstruáljon abból a kevésből, amije van, és közben ne nézzen se jobbra, se balra. A nagy alkotók közt mindig akadtak kérlelhetetlenek, akik elébb tabula rasát csináltak. Rajzasztal kellett nekik ugyanis, mert ők konstruktőrök voltak. Ilyen konstruktőr volt Descartes, aki - először is - semmi egyebet nem akart egész filozófiájának alapvetéséhez, mint ezt a bizonyosságot: "Gondolkozom, tehát vagyok", s ebből is indult el. Einstein is hasonló konstruktőr; egyszerre nem érdekelte többé semmi, de semmi a fizika tágas-e-világából, csak az a parányi elcsúszás, mely Newton egyenletei és az asztronómia tapasztalatai közt mutatkozott. S ugyanez az elölről kezdés lebegett a művészek szeme előtt is, amikor a matematikusokhoz csatlakozva a világot sztereometrikus forınákból építették föl, mint a kubisták, vagy amikor mérnökökhöz kötődtek, mint Klee. Mert Klee figurái mintha a rajztáblán születtek volna, és - ahogy egy jó autónak még a karosszériája is a motor szükségszerűségeinek engedelmeskedik elsősorban - arcuk kifejezése mindenekelőtt a bensőre hallgat. A bensőre inkább, mint a bensőségességre: ettől barbárok.
Régóta már, hogy a legjobb elmék hébe-hóba megpróbáltak ilyes dolgokhoz igazodni műveikkel. A korral szembeni maradéktalan illúziótlanság és mégis fönntartás nélküli hitvallás a kor mellet: ez a jellemzőjük. Mindegy, hogy a költő Bertolt Brecht mondja-e, hogy a kommunizmus nem a gazdagság igazságos elosztása, hanem a szegénységé, vagy a modern építészet előfutára, Adolf Loos szögezi le: „Csak modernül érző és érzékelő embereknek írok. Akik a reneszánsz vagy a rokokó után epedezve emésztődnek, olyanoknak én nem írok.” Íme, egy bonyolultan összetett művész, mint Paul Klee és egy programhirdető szellem, mint Loos: mindketten messze rugaszkodnak a hagyományos, ünnepélyes, nemes, a múlt minden áldozati adományával felékesített emberképtől, és a mezítlen kortárs felé fordulnak, aki újszülöttként bömbölve hánytorog e kor mocskos pólyáiban. Nincs, aki derűsebben s nevetősebben üdvözölte volna a jövevényt, mint Paul Scheerbart. Vannak regényei, melyek messziről úgy festenek, mint egy-egy Verne-mű, de micsoda különbség, hogy Vernénél mindig csak kis francia vagy angol járadékosok száguldanak a legvakmerőbb járműveken a világűrben, Scheerbart viszont az iránt érdeklődött, hogy teleszkópjaink, repülőgépeink és rakétáink miféle merőben új, szeretni- és szemrevaló lényeket kanyarítanak a hajdanvolt emberek helyébe. Egyébként ezek a teremtmények is teljességgel új nyelvet beszélnek már. Amelynek leginkább jellemző eleme az önkényes konstruktivitás; értjük ezt a szervesség ellentéteként. Ez Scheerbart embereinek, helyesebben népségének félreismerhetetlen nyelvi eleme; embert azért nem mondanánk szívesen, mert az emberszabásúságot - a humanizmus emez alaptételét - visszakézből elutasítják. Már a tulajdonneveikkel is: mert Peka, Labu, Sofanti s más ilyes nevű népség népesíti be a hőse után Lesahendió-nak címzett könyvet. Az oroszok is szívesen adnak gyerekeiknek "emberietlenített" neveket: így járnak-kelnek kis "Október"-ek (a forradalom hónapja), "Pjatyiletká"-k (ötéves terv), "Avisim"-ek (légiközlekedési társaság). Szó sincs itt a nyelv technikai megújításáról; aktivizálása ez csupán a harc vagy a munka szolgálatában. Mindenesetre: a valóság megváltoztatása s nem leírása folyik.
Scheerbart azonban, hogy megint hozzá kanyarodjunk vissza, azt tartja a legfontosabbnak, hogy lényei - s példájukra: saját polgártársai - lénységükhöz méltó lakásokhoz jussanak: tologatós, mozgékony-mozgalmas üvegépületekben, amilyeneket Loos és Le Corbusier emelt időközben. Nemhiába olyan kemény és sima anyag az üveg, amin nem rakódik le semmi. Hideg is és józan. Az üvegdolgoknak nincs "aurája". Egyáltalán, az üveg a titok ellensége. Ellensége a tulajdonnak is. A nagy író, André Gide mondotta egyszer: "Minden dolog, amelyet birtokolni akarok, átlátszóvá válik előttem." A Scheerbartféle emberek talán azért álmodnak üvegépítményekről, mert egy új szegénység hittevői? De itt egy hasonlat talán többet mond az elméletnél. Ha az ember belép a nyolcvanas évek polgári szobájába, minden "hangulatossága" ellenére azt sugározza az egész, hogy: "Nincs itt semmi keresnivalód"; ezt a legerősebben. Nincs itt semmi keresnivalód - mert nincs egy ujjbegynyi hely, melyen a szoba lakója ott ne hagyta volna már saját nyomát: a párkányokon a nippekkel, a párnásszéken a kis takarókkal, az ablakokon az ilyen-olyan átlátszókkal, a kandalló előtt a kályhaellenzővel. Brecht szép szava segít tovább, messzire innen: "Tüntess el minden nyomot!"3 ez a refrén a Városlakók olvasókönyve első versében. Itt, a polgári szobában ellenkező előjelű magatartás vált szokássá. Es viszont; az "enteriőr" is arra kényszeríti a szoba lakóját, hogy a lehető legtöbb szokást vegye föl, olyanokat méghozzá, amelyek inkább a környezetét szolgálják, amelyben él, s nem őt magát. Érti ezt mindenki, aki ismeri még azt az abszurd lelkiállapotot, mely az ilyen plüss-odúk lakóin úrrá lett, ha eltört valami a háztartásban. Még ahogy dühöngtek - s ezt az egyre inkább kihaló indulatot valóban virtuóz módon szólaltatták meg! -, az is elsősorban annak az embernek a reakciója volt, aki "fél, hogy e-földön jártának nyomai" törletnek. Épp itt látszik Scheerbart üvegének s a Bauhaus4 acéljának vívmánya: olyan tereket teremtettek, ahol igazán nehéz nyomot hagyni. "Az elmondottak után", szögezi le Scheerbart, s ennek lassan húsz éve, "bizonnyal üvegkultúráról beszélhetünk majd. Az új üvegmiliő teljesen át fogja alakítani az embert. Kívánatos tehát, hogy az új üvegkultúrának ne legyen túlságosan sok ellenfele."
Tapasztalatszegénység: nem kell ezt úgy érteni, mintha az emberek új tapasztalatokra vágynának. Nem, inkább szabadulni szeretnének a tapasztalatoktól, olyan környezetre vágynak, amelyben a szegénységük, a külső és végül a belső is olyan tisztán és világosan érvényesíthető lenne, hogy abból megint valami tisztességes dolog kerekedne. És az emberek nem is mindig tudatlanok vagy tapasztalatlanok. Gyakran épp a fordítottja igaz: Mindent "megzabáltak" már, a "kultúrát", az "embert", és most telis-teli jóllaktak és belefáradtak. Ők érzik igazán, mennyire találóak - mennyire rájuk találnak! - Scheerbart szavai: "Mind oly fáradtak vagytok - méghozzá csak azért, mert nem összpontosítjátok minden gondolatotokat egy egészen egyszerű, de nagyszerű terv köré." A fáradtságra elalvás következik, és akkor már igazán nem rendkívüli, hogy az álom ad kárpótlást a nap szomorúságáért s kedvetlenségéért, és akkor az az egészen egyszerű, de nagyszerű létezés, amelyhez ébren nincs erő, megvalósulni látszik. Miki egér létezése a mai ember ilyen álma. Ez a létezés csupa csoda, s ezek a csodák nemcsak fölülmúlják, de nevetségessé is teszik a technikaiakat. Mert az bennük a legérdekesebb, hogy masinéria nélkül zajlanak, improvizálva mintegy, Miki egér testéből "pattannak" s partizántársaiéból, meg üldözőikéből, a leghétköznapibb bútorok éppúgy csoda-források itt, mint a fák, felhők, tengerek-tavak. Természet és technika, primitívség és komfort maradéktalanul eggyéforr itt, s az emberek szeme előtt, kik is a mindennapok végtelen bonyodalmaiba belefáradtak, s az élet célja már csak eszközök végtelen perspektívájának távoli-távoli eltűnési pontjaként dereng számukra valahol, igen, itt a szemük előtt megjelenik megváltón egy olyan létezés, amely a legegyszerűbb s egyben a legkényelmesebb módon elegendő önmagának, amelyben egy autó nem nyom többet, mint egy szalmakalap, és a gyümölcs a fán oly gyorsan kikerekedik, akár egy léggömb gondolája. És most tartsunk egy kis távolságot, lépjünk hátrább.
Elszegényedtünk. Az emberiség örökségének egyik darabját a másik után adtuk oda, gyakran értéke századrészéért kellett zálogházban hagynunk valamit, hogy az "aktualitás" aprópénzét a markunkba nyomják érte. Küszöbünkön a gazdasági válság, mögötte árnyék sötétlik: az eljövendő háború. A kitartás a hatalom kevés számú birtokosának ügye lett, kik is, Isten a tudója, nem emberibbek, mint a sokaság; többnyire barbárabbak, de nem a jófajta módon. A többieknek pedig be kell rendezkednök: újra és kevésre. Azokkal kell tartaniok, akik az alapjaiban újat tették ügyükké; és belátással s lemondással vetették meg a fundamentumát. Ezeknek az embereknek az építményeivel, képeivel és történeteivel készül föl az emberiség arra, hogy ha kell, túlélje a - kultúrát. S ami a lényeg, ezt is nevetve csinálja. Ez a nevetés itt-ott talán barbárul hangzik. Jó. Az egyén lemondhat néha egy kis emberiességről ama tömeg javára, mely majd egy nap kamatos kamatostul fogja visszatéríteni a kölcsönt.
1 Christian Science - keresztény tudomány. Elterjedt amerikai vallási szekta; sajátos tevékenysége: az imával való gyógyítás. 2 Kiromantia - tenyérjóslás. 3 "Tüntess el minden nyomot!" - "Verwische die Spurenl" Az 1925-1929 között készült Lesebuch für Stadtebewohner első, Trenne dich von deinen Kameraden (Társaidtól válj el) című versének refrénje. (Bernáth István fordítása) 4 Bauhaus - 1919-ben alapított német művészeti (főképp építészeti és iparművészeti) iskola és az általa szorgalmazott funkcionális stílus neve.